A bomba

A Pista gyerek, a Balláék középső fia, aki a keresztúri gimnáziumba jár, a minap talált egy bombát az erdőben. Az apja, a Jani mondta így, hogy az erdőben találta, különben meg a fene tudja, hol, merre császkálnak ezek a mai suhanc kölykök azzal a francos okos telefonnal a fülükön, amelyikkel még fényképezni is lehet. No, mindegy, az ő dolguk, de mostanában a tévéhíradó is tele van ezekkel a második világháborús bombákról, meg aknákról szóló tudósításokkal, amiket az építkezéseknél emelnek ki az árokásó gépek, meg szántás közben forgatnak ki a traktorok. Csak azt nem értem, hol voltak ezek a bombák hetven évig, hogy mindegyikre most találnak rá. Persze az is lehet, hogy eddig is találtak bombákat, csak nem kötötték az orrunkra a dolgot. Most meg ott az a rengeteg tévé csatorna a sok nyikhaj riporterével, és mindegyik valami szenzációt akar mutatni. Talán ezért van annyi lakástűz, közlekedési baleset, meg gyilkosság is mostanában.
Szóval ez a Pista gyerek már hónapok óta kerülgette a Barna Jani lányát, a Timit. Szép, hosszúcombú, barna lány, nem csoda, ha eszi a fene érte a fiúkat. Ő is valahová Keresztúrra jár szakközépiskolába. Az olyan kereskedelmi szakiskola. Naponta együtt utaznak a buszon. Többen is vannak a faluból ilyen bejáró gyerekek. Ki iskolába, ki munkába, kinek mi jutott. Reggel oda, délután, vagy este meg vissza. Itt, a faluban napközben alig van valaki. Csak az a néhány hivatalnok a községházán, a boltos, a kocsmáros, a pap, meg a rendőrség. No, meg a vének, a rokkantnyugdíjasok és egy-két gyesen lévő anyuka.
Apám mesélte egyszer, meg az öregek is gyakran emlegették, hogy negyvennégy telén sokáig állt itt a front. A németek a domboldalon, az erdőben ásták be magukat, az oroszok meg a patak felől támadták őket. Egyik nap egyik foglalta el a falut, a másik nap a másik. Sok szerencsétlen kiskatona lelte itt a halálát. Ott vannak eltemetve a temetőben az erdő alatt. Két sír van egymás mellett. Az egyikben a németek, a másikban az oroszok. Végül aztán az oroszok bizonyultak erősebbnek, elfoglalták a dombot. A háború után rengeteg fegyvert, meg lőszert szedtek ott össze az emberek. Még két-három roncs tank is maradt utánuk. A civilek, akik az első világháborúban voltak katonák, szétszedték a lőszereket, és a puskaport használták gyújtósnak. Föl is robbant némelyik, de hát a virtus mindennél fontosabb volt számukra… Olyan is akadt a katonaviseltek között, aki géppisztollyal járt vadászni, míg a rendőrség be nem gyűjtötte őket a fegyverekkel együtt. No, de hát akkor már legalább 1946-ot írtak…
Nem csoda, hogy ezek után még ma is kerülnek elő lőszerek, meg bombák a domdoldali erdőben. Akár egy nagyobb nyári zápor kimoshatja a földből, vagy a vihar kidönti a fát, és fölhozza a kicsavart gyökér. De akár egy vaddisznó is kitúrhatja. Két éve az öreg Molnárné gombászás közben talált egy kosárnyi géppuska golyót. Szépen be volt rakva abba a hevederbe, vagy minek mondják, amiből kilövi a géppuska. Én nem értek hozzá, nem voltam katona.
Mindezt csak azért mondom, mert ez a Pista gyerek elhatározta, hogy – hát hogy is mondjam? – becserkészi ezt a Barna Timit. Találkoztak is egyszer-kétszer a keresztúri diszkóban, meg mit tudom én hol, de nem jutott vele tovább a csókolózásnál, meg a tapogatásnál. Tavasz volt, ragyogó napsütés, rigófütty, kéklettek az ibolyák, pezsget a vérük, fölmentek hát a domboldalba vadvirágot szedni. Meg is történt a dolog, vagy nem történt meg, teljesen mindegy, lényeg az, hogy eljutottak a szokásos szerelmi nagyotmondáshoz, ami úgy kezdődik, hogy „mit meg nem tennék érted.”