A rangkórság bugyrában (kitépett forgatókönyvlapok)
Csak verdi, csak wagner? No meg: a Pápa… Ő nagyon kedvel engem!
Keserűség lesz a vége (Carolyne hercegnő megjósolta). Ha belép az egyházba: „világi életemnek vége!” Hohenlohe püspök képe – a virtuóz hajlongó alázatot színlel előtte éppen – vörösen izzik az örömtől.
Üvölt az orosz tél; sárba (az öregedő arc mélyülő kusza árkaiba) süpped a pusztán átvergődő magyar kerék… „Címertelenül jött a világra, de: Istentől vegyem el a zsenit? – sóhajt föl a hercegnő szipogva. – Lehetetlen.”
Teológiai végzettsége hiányzik. A középiskolai megvan-e? (A tiszteletbeli doktor sosem járt iskolába… viszont megváltoztatták miatta a spanyol udvari etikettet.)
A császárnak érdemesebb hódolnia (melyiknek: előbb a spanyolnak, s aztán a franciának? III. Napóleon a Becsületrend Parancsnokává nevezte ki őt) – vagy a mellkasa alatt feszülő művészi léleknek? („Mindkettő Isten adománya… Mintha már találkoztam volna Vele a szerzetesrend sötét folyosóján!”)
Csodagyerek-korában nem ismerte a színpadias hiúságot; Párizsban volt, akitől eltanulni!
A Szent Szűz dicsőségére énekelget IX. Piussal, s közben a cellafaltól borzadozva lopva szemügyre veszi: hogy áll rajta a vasalt reverenda! – és arra gondol, hogy mégis feleségül veszi Carolyne-t… De azért a szép emlékeket ébresztő Marie grófné nyakára sem mulaszt el egy búcsúcsókot lehelni.
Bach báró előkelő úriember, ne merje sértegetni senki. (Ja! Hogy ő gyilkoltatta meg Széchenyit is?!) Az én puszta jelenlétem Európában „becses haszon”, a kicsi ország meg kell hogy értse – lárifári, történelem! –: Bach bárónak húsos kézfogása, ámde kifinomult hallása van… s egy ilyen befolyásos barátság mindenek feletti!
A Péter-templom mellékoltára előtt térdepelve Lucifer hirtelen szamárfület mutat neki, s ez megakadályozza abban, hogy lelkével felemelkedjék Istenhez. Indulatosan dörzsöli ki szeméből a csípős váladékot – „tán csak nem a szenteltvíz cseppjei voltak?”… A püspök szerint ilyen zavaros, felkavart lélekkel gyóntatnia egyelőre nem szabad; ámde Liszt Franzit az „Ajtónálló” cím megilleti.
Tornyok szúrnak a ragacsos semmibe; de egyre több: elnyűtt klaviatúrát nyaggató angyal, komor ruhád szegélyét is csókolni kész! Ki fogja megkoronázni titokban csapzott ősz hajszálaidat?…
Ez az évszázad nem akar mozogni, egy helyben tolat. Neki viszont nyughatatlan – barbár, érthetetlen, zenétetlen – muzsikája dacára kijár a Mester megszólítás. Habár a koronázási ünnepségre ő, a miseszerző nem kapott meghívót, csak helyet a karzaton (azt is Nemzeti Zenede jóvoltából. A vezénylésre felkért Gottfried Preyer bécsi másodkarmestert zavarja a rézfúvók sikítása: a kürt, a trombiták, a tenorharsonák, s főleg az üstdobnak a fenségessel feleselő verbunkos-dörejei. Minő gyászima, amiben az erőteljes kórus egy fejetlen ország uralkodója után kiált (?)… E nép kiitta a keserű poharat, elégszer!
2011. augusztus
Lászlóffy Csaba költő, író, műfordító, drámaszerző, szerkesztő (Torda, 1939). Kolozsváron diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon, több erdélyi szerkesztőségben dolgozott, gazdag írói, publicisztikai munkássága számos elismerésben részesült. Két tucatnál is több könyve jelent meg, köztük néhány történelmi-pedagógiai munka is.