Nem tudom, hogy hol kezdődik a vers

Szűcs László (■): Útban a szerkesztőség felé azt mondtad, nem szívesen politizálsz, s közben az iskola is szóba jött. Azért csak provokálnálak egy kicsit azzal, hogy elmégy-e az idén a Kölcsey gimnázium öregdiák-találkozójára, és ha igen, akkor vajon hova? Gondolom, sejted, miért kérdezem, s hogy az olvasó is értse: nem biztos, hogy a szokott helyen az idén nyáron még ott lesz-e a Kölcsey gimnázium.

Kovács András Ferenc (▼): Nekem erről múlt év nyári információim vannak, újabbak nincsenek. Múlt év nyarán volt a harmincéves érettségi találkozóm, úgy vélem, hogy sem lelki, sem egyéb kötelezettség nem kényszerít arra, hogy az idén is odamenjek – ha volna hová menjek.

■ Azért is kérdezem, akár teljesen elvonatkoztatva a konkrét esettől, mert annak is igaza van, aki vissza akar kérni valamit, ami a saját tulajdona volt, ugyanakkor egy minőségi tanintézménynek az ellehetetlenítése sem a legjobb ötlet.

▼ Én nem hiszem, hogy jó ár volna. Mindig az egyik végletből a másikba esünk. Leginkább a régebben toleranciát hirdető intézmények és emberek esnek a krónikus intolerancia bűnébe. Rossz lesz. Én Szatmárnémetitől, a Kölcseytől is – amit akkor egyszerűen magyar líceumnak hívtak, hivatalosan valami számozott ipari líceumnak –, éppenséggel nyíltságot és szabadságot tanultam. Kizárólagosságot nem. Szatmár szelleme teljesen más: nyílt, szabadelvű. Gondolom, hogy most is az.

Kinde Annamária (●): Azért te most már marosvásárhelyi költő vagy, vagy nincs ennek jelentősége?

▼ Nincs. Marosvásárhelyen élek. Voltam már székelykeresztúri költő is, kolozsvári is. Még mindig nagyon fontos számomra a gyerekkor s a fiatalság, amit Szatmáron éltem át. Érettségi után egy évvel kerültem csak fel Kolozsvárra, és kellő rendszerességgel hazajártam a 2000. év elejéig, amikor a szüleim átköltöztek Marosvásárhelyre. Az én szatmáriságom olyan volt, hogy édesanyám kolozsvári, édesapám pedig marossárpataki volt, én csak úgy voltam szatmári, mint a színház. Ha hamarabb születek, 1956 elején, akkor lehettem volna nagybányai is, mert akkor ott volt a színház.

Szatmárt vállalom, mert meghatározó része az életemnek. Nagyon sajnálom mindazt, amire az első kérdésedben utaltál, ezért a rezignált bánat, ami az én válaszomból sugárzott. Nem hiszem, hogy az idén arrafelé mennék.

■ Máig a színház közelében maradtál, a családi kötelék a színházhoz megmaradt. Ugye nem véletlen, hogy az irodalom mellett ennek is fontos szerepe van?

▼ Fontos volt gyerekkoromban is, hogy én színházi gyerek voltam, ez érdekes státus volt Szatmáron. Mert mindig én voltam a művészgyerek. Ezt a szatmáriak mondták, mert nem lehetett engem meghatározni rokonsággal, szatmári gyökerekkel. Fontos volt apám és anyám mellett egy csomó ma már jobbára nem élő színházi ember, színész, színésznő között felnőni.

A késztetést legalábbis elnyomtam magamban, ha éreztem is arra, hogy a színi pályára lépjek. A rendezés az már tetszett volna, csak 78-ban még nem igazán működtek rendezői szakok. Következett a bölcsészet, ugye, Kolozsvár, az megint egy másik iskola, azután tanárnak lenni, Székelykeresztúron élni és a környező falvakban tanítani… Hargita megyei tanár voltam. Mert legalább annyira közel van hozzám Székelyudvarhely is, ahol a nagyobbik lányom született. Vagy Csík is.

● Kolozsvár milyen volt akkor, amikor te odakerültél, és visszatekintve mi a legfontosabb abból, ami ott történt veled?

▼ Kolozsvár számomra nem volt új Szatmár után, mert gyerekkoromban a tavaszokat, teleket ott töltöttem nagyanyámnál és nagybátyámnál. Van két-három város, amivel az ember álmodik, az első nekem mindig Szatmár, és a második mindig Kolozsvár. Én hazamentem Kolozsvárra, az édesanyám városába mentem. Kolozsvárnak az „állagát” az ember gyerekkorban megtapasztalja, és az a 80-tól 84-ig terjedő egyetemi időszak, ha néhol nyomasztó is volt, ugyanakkor számomra otthonos, sok barátot szerezhettem, íróemberekkel ismerkedtem meg, olyanokkal is, akikkel nem találkozhattam odahaza édesapáméknál a szatmári otthonunkban. Hozzánk elég sokan jártak.

Nagyon sok barátot szereztem. Kit mondjak? Szilágyi Júliát, Cs. Gyímesi Évát, Balla Zsófiát, Egyed Pétert, és másokat. Azért rosszak a felsorolások, mert mindig rengetegen kimaradnak belőlük. És ott volt két-három olyan nagyszerű szerkesztőség, ahol az ember jól érezte magát. Én a Napsugárhoz jártam be, és a Korunkhoz. Ott gyakorlatoztam, ebben a két szerkesztőségben. Az Utunk szerkesztőségében egészen más gyakorlatok folytak. Az is kiváló volt. Jól éreztem magam.

Színházba járó voltam, de nem voltam ott színházközelben. A bábszínház körül sertepertéltünk inkább, kiváltképpen Láng Zsolt barátom, aki bábszínházzal is rendszeresen foglalkozott. Jók voltak a kolozsvári évek. Volt egy csomó szürkeség is bennük, egy csomó torokszorító élmény, de én azt mondom, végső soron ez az ember életéhez tartozott.