A nyelvi váltás belső változásiamat jelzi

Szilágyi Aladár (■): Kezdjük majdnem a legvégén. Azt csiripelték a netverebek, hogy 2008 októberében Indiában portyázott, s azt is, hogy bedorombolta magát az ottani közönség és az irodalmárok szívébe…

Háy János (▼): Hát igen, néha, hogy a nem túl combos angolomat felerősítsem, kénytelen voltam „kulturális segédeszközökkel” élni. Vittem magammal egy dorombot, kigondoltam hirtelenjében egy dorombszámot, ami az avantgárd költészet irányából indít – egy saját versemet kísértem dorombbal –, majd átmentem magyar népzenébe, aztán tibeti tantrikus muzsikába… Ez egy kultúrákon átívelő mutatvány volt, egy játék, amit az indiaiak nagyon megszerettek. Hisz ez is egy szín egy másik világból, ami őket rettenetesen érdekelte. Nem szabad elfeledni, ott én elsősorban nem Háy János voltam, hanem egy magyar író. Nem mindegy, milyen képet hagyok ott. Nekem fontos volt, hogy ha majd egy kollégám újra odamegy, akkor örömmel fogadják, hogy „de jó, megint itt van egy magyar író”. Szóval ez volt a célom, és ezért bármire képes voltam.

■ Az ő világuk egészen más, mint a miénk, más kultúra, nyelvi sokszínűség jellemzi a kontinensnyi országot. Tapasztalatai szerint azt, amit egy sajátos írói nyelven alkot Kelet-Közép-Európában magyarul, hogyan lehet transzponálni ebbe a teljesen más világba, hiszen mások a fogalmaik, más a viszonyulásuk a dolgokhoz?

▼ Alapvetően nem hiszek ezekben az őrült nagy kulturális falakban. Az, hogy te jártas vagy a keresztény tradícióban, vagy ismered a hinduizmus vallási hagyományát, nem azt jelenti, hogy bezárulsz egy kultúrába. Egy tradíció ismerete lehetőséget kínál számodra, hogy a másokét is jobban megértsd. Nem akkor vagy „multikulturális”, ha semmilyen tradícióban nem merülsz el, hanem akkor, ha legalább egynek a működését ismered, akár kulturális, akár szakrális tradícióról legyen szó. India abban különbözik az európai-amerikai kultúrától, hogy nem feltételes módon akarja megragadni a dolgokat, hanem közvetlenül. Az irónia, a mesterkélt szerepek abban a világban idegenül hatnak. Persze az európai kultúra terepén is váltják egymást a direkt és reflektív korszakok. Az a művészet, ami számomra fontos, a világ egyértelmű megragadásában érdekelt, az a célja; mondjuk, kicsit olyan, mint India. Az én munkáim hindi nyelven jelentek meg, bár nemcsak hindi közegben jártam, hiszen Indiában tucatnál több nyelvet beszélnek. Azokon a helyeken, ahol elhangozhattak, úgy éreztem, hogy teljes mértékben fogják a szövegeimet. Nyilvánvaló, nemcsak azért, mert kultúrák és kultúrák között van átjárás, hanem mert adott egy tartóoszlop is a két nyelv között: a fordító, aki az én esetemben egy kiváló hindi költő volt. Girdhar Rathi a meghívóm, Köves Margit tanárnő segítségével transzponálta a magyar anyagot hindi nyelvre, megtalálta a megfelelő eszközöket hozzá. Érzékeny fordítás híján nincs külhoni jelenlét.

■ Indiában hangzott el ez a mondata: „Az késztet írásra, hogy harmóniát teremtsek önmagam és a világ között.” Melyik világra gondolt, a létezőre vagy az ön által kreáltra?

▼ A létezőre. Az egy kicsit rázós dolog, hogy mi a feladata az irodalomnak, a művészeteknek. Hasznos-e, segít-e élni vagy épp szórakoztat. Ha meg kellene neveznem valamifajta feladatot, akkor azt mondanám, talán annak a problémának a feloldása, amit mindannyian megélünk az idő tekintetében, hogy van a saját kicsi idő és a végtelen nagy, hogy van a saját énünk és a rajtunk kívüli világ: a más, a te. Az „én és a másik”, „az én időm és a nagy idő” dichotómiája alapvető feszültséget kelt bennünk. A boldogság pillanata, amikor ez a feszültség feloldódik. S a műalkotás az egyetlen mesterséges dolog, ami képes ezt elérni.

■ Ön szerint „nagyprózát írni olyan, mint egy kultúrát fölfedezni”. Az első regénye a Dzsigerdilen volt. Legyen a segítségemre: amikor a könyvet elolvastam, úgynevezett történelmi regényt tartottam a kezemben, de miért nem éreztem egy pillanatig sem, hogy történelmi regényt olvasok, hanem egy teljesen mai mű volt ez a számomra?

▼ Nem is volt célom klasszikus értelemben vett történelmi regényt írni, bár gyerekkoromban imádtam az ilyen könyveket. Amikor a Dzsigerdilent írtam, nem akartam a kort megjeleníteni, a történelem egyáltalán nem érdekelt, de valahogy… belecsúsztam. Kicsit véletlenül, inkább nyelvileg kezdett el számomra működni, s miután szerettem ezt a korszakot, az is beindult számomra. Az író mindig aktuális történetet ír, ami azt jelenti, hogy a másik ember aktuális belső történetéhez tud hozzászólni. Lehet kalandosat, netalán ismeretterjesztőt írni egy korról, de az még nem irodalom, csak olvasmány. Irodalom akkor lesz, ha az aktuális létedhez tud hozzászólni. Ezért „irodalom” a Julius Caesar, holott egy ókori diktátorról szól, mert hiába tér el tőled korban, valójában az, amiről Shakespeare beszél, és ahogy beszél, mindig a te aktuális énedet hozza helyzetbe. Amikor a Dzsigerdilent írtam, az én „aktuális” történetemet szerettem volna felfeszegetni. Az ember mindig ezt csinálja különben, azzal a naiv hittel, hogy az én belsőm feszegetésével más lelkeket is felnyitok. Hogy rálököm a kaput a közös világérzékelésre.