Maestri campionesi

Csupán a láthatatlan alak bíborvörös köpenyéből kinyújtott karja és gótikusan keskeny ujjai bukkannak elő a falmező lepergett pereméből. A rejtőzködő építész egyik kecses kezében derékszögű vonalzó, a másikban körző. Mintha kódex-miniatúrák freskó méretűvé kinagyított, színes világában forgolódnék: a rajzasztaltól jobbra négy, glóriával ékes kőfaragó szorgalmatoskodik a középkori műhely munkamiliőjét (l’ambiente di lavoro in una bottega medievale) idéző falfestményen. Egyikük egy oszloptalp gyűrűjét faragja nagy lendülettel, céhtársa elmélyülten hajol egy akantuszokkal díszített oszlopfő fölé, két fiatalabb mester pedig a kolumna törzsét formázza. A huszonegyedik századi látogató betekintést nyerhet a lapicidák műhelytitkaiba, gazdag szerszámkészlet, sokféle véső, kalapács, csákány, reszelő, csiszolóeszköz teremt hiteles munkahangulatot. Bár a háttér színpadias, az élénk drapériákba burkolt szereplők méltóságteljesek – a gótikából eredően típusok, egy-egy jellembeli tulajdonság megtestesítői –, immár az újonnan alakuló polgári világ eszményképei. A névtelen kora reneszánsz piktor, kortársa, Giotto nyomdokain haladva, megszabadult a bizánci piktúra merevségétől, életet öntött alakjaiba, a bizánci művészetben szokásos méretkülönbség helyett a figurák perspektivikus térbeli elhelyezése révén emelte ki fontossági sorrendjüket. A kor követelményeinek megfelelően a nagy felületű, többosztatú freskóciklus mestere kevés, de szemléletes eszközzel érte el, hogy az írni-olvasni nem tudók számára is érthető, követhető legyen a cselekmény. A négy „kő-míves” feje fölé nem alkotói szeszélyből került glória: a Santi Quattro Coronati, a Négy Koronás Szent alakját megjelenítő művész a kánonok előírásait betartva ábrázolta a mártíriumot szenvedett férfiakat, a kőfaragók, szobrászok, építészek, ácsok védőszentjeit.

Történt vala Krisztus halála után 304 esztendővel, hogy Diocletianus császár fényűző palotát építtetett magának kedvenc székhelyén, a pannóniai Sirmiumban. A mai vajdasági-szerémségi város, Szávaszentdemeter négy kőfaragómesterének parancsba adták, hogy egy pogány istenség impozáns bálványszobrával ékesítsék a császári rezidenciát. Csakhogy Simpronarius, Claudius, Nicostratus és Castorius (a nevek több változatban maradtak fenn) már titkokban felvették a kereszténységet, és hitüket nyíltan bevallva, megtagadták, hogy a „pogány” Esculapius arcmását márványba örökítsék. Egyes források szerint máglyahalára ítélték, mások szerint ólomketrecbe zárva vízbe fojtották őket. Így váltak elsőrendűen a kőfaragók, másodsorban minden építkezéssel foglalkozó mesterember védőszentjeivé. Rómában Krisztus után már az V. században bazilikát is emeltek a tiszteletükre, sok helyütt – akár az általam többször meglátogatott, Luganóval szemközt, a Ceresio partján megbúvó kisváros, Campione d’Italia ősi templomában – monumentális freskóra mentették alakjukat. Három alkalommal forgolódtam a környéken, és már első ízben megfogott a hely rejtélyes szelleme: miért éppen ennek a svájci területen meghúzódó, egyébként Itáliához tartozó apró enklávénak a városkapujánál fekvő, több mint 1300 esztendeje emelt templomban kerekedett ekkora kultusza a kőfaragók négy védőszentjének? Ennek jártam utána helyi időmúlatásom és későbbi háttér-tájékozódásom rendjén, és az imigyen egybekalangyázott építészet- és művészettörténeti kalandozást igyekszem megosztani lapunk olvasóival.