Irodalom - mindennapi népszavazás

Vannak írók, akikhez folyamatosan visszatérek, akár a szerzetesek a napi breviáriumolvasás szent szövegeihez: tanításaik mindig érvényesek, mondhatnám, egyre érvényesebbek. Ilyen író Szabó Zoltán is, akinek egy gondolatát most is idézni szeretném, Hungarica varietas (Korkép 1974-ből) című nagyszabású esszéjére gondolok. Itt olvasom a következőket: „Az irodalmi nemzetet – mint minden nemzetet – az a bizonyos, »mindennapi népszavazás« tartja össze. Vagyis egyéni döntések az együvétartozás mellett. Mihelyt az öszszetartozás-tudat az írókban, kifejezése a szellemi életben elhalványul, vagy elnémul, az irodalmi nemzet gyöngül, a minőség rokkan, a tehetség elbátortalanodik, az értelem eleven erői elszikkadnak, a szellemi élet vérkeringése elakad. A nemzet megszenvedi.” Valóban: az irodalom, akár íróként, akár olvasóként kerül valaki bensőséges kapcsolatba vele, ilyen „mindennapi népszavazás” – általa élhetjük meg és nyilváníthatjuk ki közösségi odatartozásunkat és szolidaritásunkat. Mondhatnám, nem politikai identitásunk, köznapi életvitelünk, nem is a hivatalos felmérések nemzeti hovatartozásunkat firtató kérdéseire adott válaszaink, hanem anyanyelvünk, nemzeti irodalmunk, nemzeti kultúránk által vagyunk annak a nagyobb emberi közösségnek a tagjai, amelyet magyarnak nevezünk.

Ebben a tekintetben szinte lényegtelen, hogy milyen állami címert viselünk az útlevelünk fedelén, ennél jóval fontosabb az a „szellemi passport”, amely kultúránk és lelkiségünk bélyegét hordozza magán. Ennek pecsétje Balassi Bálint, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Illyés Gyula (a sor hosszasan folytatható) vonásait mutatja, ezek a képek, mint az érzelmi azonosulás dokumentumai, mindig az otthonosság, az illetékesség biztonságát jelzik. Ebben a tekintetben irodalmunk nemzeti összetartozásunk tanúsítványa és megalapozója, a magyarság nemzeti egységét nem biztos határok és széles körben működő állami intézmények alapozzák meg és juttatják érvényre, hanem költői, elbeszélő és drámai alkotások – ezek minden intézménynél és felségjelvénynél biztosabban és hatékonyabban jelölik meg azt a történelmi, kulturális, lelki közösséget, amelyhez tartozunk. „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik” – olvasom Ilylyés Gyula Haza, a magasban című versének sorait. Valójában ebben a „varázskörben” élhetjük meg azt az otthonosságot, amit a „haza” fogalma jelent, amit ennek a fogalomnak kellene jelentenie.

Ebben a „varázskörben” él és virul ma is a magyar nemzeti irodalom, igazából függetlenül attól, hogy ennek az irodalomnak (és az irodalom intézményeinek: folyóiratoknak, könyvkiadóknak, irodalmi társaságoknak) hol találhatók a központjai. A magyarországi, az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai és a vajdasági magyar irodalmak, igaz, különféle országok, egymástól sok tekintetben különböző társadalmak keretében élik a maguk életét, történelmi hagyományaik, szellemiségük mégis (kisebb eltérésekkel) közös. A huszadik századi történelem kényszerei következtében kialakult magyar irodalmak az elcsatolt országrészek (Erdély, a Felvidék, a Délvidék) kulturális hagyományaira támaszkodtak, ugyanakkor benső egységben maradtak a magyar irodalom általános törekvéseivel és áramlataival. A mögöttünk lévő évtizedekben (közel egy évszázadban) kialakult a magyar irodalom policentrikus modellje, amely a maga rendszerében meglehetősen eltér mindazoktól a többközpontú nyelvi kultúráktól (francia, svájci, québeci, afrofrancia; angol, kanadai angol, ausztrál, dél-afrikai angol; német, osztrák, svájci német stb.), amelyek voltaképpen nem ritka képződmények a világkultúrában, hiszen a nagy világnyelvek általában policentrikus kultúrákat hordoznak, így beszélhetünk például a francia irodalom mellett frankofon irodalmakról, vagy az angol irodalom mellett angolszász irodalmakról.

A jelenkori világirodalomban meglehetősen általános irodalmi policentrizmust mindenekelőtt a különböző nemzeti kultúrák nyelvi közössége teszi lehetővé. A magyar irodalmak esetében egészen másról van szó: itt nemcsak a nyelvközösség fogja össze a politikai határok által máskülönben egymástól elválasztott irodalmakat. A hazai, a romániai, a szlovákiai, a kárpátaljai és a vajdasági magyarság nem tartozik más-más nemzetek keretei közé: állampolgárságuk eltérhet egymástól, nemzeti identitásuk viszont természetesen megegyezik egymással: közös az etnikai és történelmi tudatuk, összeköti őket a közös értékrend és hagyomány. A magyar kultúra (irodalom) policentrikus modelljét lényegében az a tény határozza meg, hogy az anyaország kultúrája (irodalma) mellett az első, illetve a második világháborút lezáró békeszerződések kényszerű következményeként több szomszédos országban is magyar nemzeti kisebbségek élnek, s ezek a kisebbségek – nem utolsósorban nemzeti identitásuk, kulturális önazonosságuk fenntartása érdekében – létrehozták a saját közösségi (kisebbségi) kultúrájukat (irodalmukat).

Miben áll a történelmi Magyarország felbomlása után létrejött magyar nemzetiségi kultúrák (irodalmak) különleges helyzete? Az első világháborút lezáró békeszerződések következtében a korábbi kelet-európai „kisebbségi” kultúrák (irodalmak) sorra egyesültek a maguk „anyanemzetének” kultúrájával (irodalmával), a magyar kultúra (irodalom) korábbi egysége viszont éppen ekkor bomlott fel, s Európában szinte egyedül került abba a helyzetbe, amelyben korábban az olasz, a román, a délszláv kultúra (irodalom) élt. Létezik tehát egy „központi” (anyaországbeli) magyar kultúra (irodalom), ugyanakkor létrejöttek a „kisebbségi” (romániai, szlovákiai, jugoszláviai) magyar kultúrák (irodalmak), valamint az emigráns keretek között született nyugati magyar kultúra (irodalom): ezeket együttesen „egyetemes” magyar kultúrának (irodalomnak) szokás nevezni. A huszadik századi magyarság nemzeti tudatát és kultúráját igen nagymértékben határozza meg az, hogy a kialakult különfejlődés az eredeti nemzeti egység kényszerű felbomlásának következménye volt. Ez a helyzet alapvetően megszabja a magyar kisebbségi kultúrák (irodalmak) státusát és önismeretét: ez a kezdeti státus és önismeret változott meg, ha nem is lényegbevágóan, az időközben eltelt több mint fél évszázad folyamán, nem kis részben azoknak a történelmi kataklizmáknak és megrázkódtatásoknak a hatására, amelyeket e kisebbségeknek és irodalmaknak el kellett szenvedniük.