Új útra lépve
1.
A nyitott ablakon a Széchenyi tér zaja behallatszott a Zsótér-ház szalonjába. A szoba viszonylag csendes volt, a csütörtök délutánt nem zavarta társaság; a házikisasszony a pamlagon ült, a hetyke bajuszos fiatalember az asztalon rendezgette a papírjait; türelemmel megvárta, amíg a lány kinevette magát.
– Jól van, folytassa, Kálmán! Sok van még?
A férfi megemelte a kéziratköteget.
– „Nem is csalatkozott. A hír mehhoszta, hoty a tettesek csakugyan kézre kerőtek, és a bunda most ott van az igasz hivataaba. Nénn nap alatt aatvehetyi a tulajdonosa, ellenkező esetbe elaarverezik, mind gazdaatlan taargyat, a kóurhaaz javaara.
Nyomba útra keet a kastéjba. Nem habozott ety percik se. Hisz csak az igaz jussaat mety keresnyi.
A szógabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hoty a bunda itt van, és némaan intett Filcsiknek, hoty gyüjjön utaanna. Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztő vezette a saaros csizmájó Filcsiket, ki félénken tipegett utaanna, még végre egy félik sötét szobaaba értek.
– Ott van a bundaaja! – szót reszkető hangon, ety szögletbe mutatva. – Vigye el!
Az örek szemek lassankint szoktaak meg a homaajt. De azé önkéntelenő is odatalaat, ahonnan a halk nyüszörgés hallaccott.
A szógabíró odalépett, és széthúszta az aatyfüggönyököt. Filcsik haatrataantorodott. Ott fekütt Terka halovaanyan, mind a letört lilijom, hosszó fekete szempillái lecsukva, laabai a híres tulipaanos bundaavaa letakarva.
Szép vót igy haadokóva is. Eggy a fődtő búcsúzó angyal. Vajon hova siethet? Hisz az égbő maan lebukott eccer!
Lehet, hoty fő se nyittya többet azokot a bűbaajos szemeket, mellyek ollyan hamissan tuttak kacsintanyi, azokot az édes ajkakot, mellyeket ollyan gyönyör vót csókónyi.”*
A lány sikkantva felkacagott, megtörte az olvasás folyamatosságát. Az olvasó várt, de látszott rajta, fogy a türelme. A másik látta rajta, zsebkendőt vett elő, s abba fojtotta nevetését.
– „Filcsik némaan, mozdulatlanó aat ety percig, mindha gondókozna; asztán szilaardan lépett az aagyhó, és levette a haadoklóró aszt a takarót, melly utaann az ollyan nagyon vaagyott. Mellehet, usse lessz raa szüssíge többet. A haadokló angyaa méccsek messe mozdót. Filcsiknek méccsek a keze se reszketett. Méccsek eggy utósó pillantást se vetett a szeginy jaanyra. Némaan, szótlanó ment ki, mindha nem faajna neki semmi.
Még arra se fordót vissza, mikor a szógabíró borzalomvaa sziszegett utaanna, hoty »pogaany«.
Ott kinn nyakába kanyarította igasz jussát, annak dacaara, hogy esteledett, hazaindót jaaratlan útakon. Nem akart most emberekvee talaakoznyi. Talán éreszte, hogy ő nem az.”
A házikisasszony nem tudta türtőztetni magát. A harsány kacagás közben alig tudta kinyögni:
– Kálmán, nagyon kérem, hagyja abba!
A fiatalember letette a papírt, majd összehajtogatta, és a redingot zsebébe dugta.
– Kérem, hívja be Julist, és hozasson valami innivalót!
