Aniszi Kálmán
Mezey Katalin válogatott versei
Mezey Katalin: Válogatott versei. Magyar Napló, Budapest, 2008.
„felvet, mint az ár
s mélybe húz,
mint az ólom…”
Költőként a legismertebb, de több műfajban is kipróbálta tehetségét, és mindegyikben figyelemre méltót, jelentőset alkotott. A hatkötetnyi vers mellett írt regényt, kisregényeket, drámát, gyermek- és ifjúsági könyveket, ismert műfordító és fiatal pályakezdők istápolója. Évtizedek óta részt vesz az irodalmi élet szervezésében és irányításában.
Mezey Katalin a legendás kilencek csoportjának tagjaként az Elérhetetlen föld (1969) című versantológiával indult. Legújabb verskötetét Vasy Géza – a csoport munkásságának legjobb ismerője – gazdag versanyagból válogatta, hű képet nyújtva vele a lírikus költői világáról. Az ismert irodalomtörténész alapos értelmező és eligazító utószavában abba a változó történelmi-társadalmi valóságba helyezve értelmezte a verseket, amelyben keletkeztek, megkönnyítve azok megértését és átélését. Azáltal pedig, hogy keletkezésük időrendjében vette górcső alá a köteteket, mód nyílt arra, hogy e versvilág sokszínűségét, tematikai rétegződéseit, a gondolati és kifejezésbeli árnyalódás gazdagodását, valamint a népköltészet felől induló lírikus kifejezetten intellektuális költővé érésének a folyamatát is érzékeltesse. Ez utóbbi tény viszont arra kötelezi az olvasót, hogy szellemi erőfeszítéseket tegyen a művek elmélyült befogadásához.
Mezey Katalin első önálló kötete (Amíg a buszra várunk) 1970-ben látott napvilágot. A második (Anyagtanulmány, 1978) megjelenéséig – a körülmények hatalma folytán – nyolc évet kellett várnia. A korabeli honi politikai berendezkedésnek ugyanis – mint minden totalitárius uralomnak – legfőbb célja, mindennél előbbre való érdeke a status quo fenntartása, meghosszabbítása volt. Ezért minden új hangot, ha mégoly kevéssé tért is el a regnáló hatalom kánonjaitól, gyanakvással fogadott, és potenciális ellenséget látott benne: „A hatalom asztalhoz ül, (…) Mindenkire komolyan néz, / mindenki ránevet. / Nincsenek nála fegyverek, / mégis, legyen eszed. // Ha ellentmondasz most neki, / arcán zavar fut át. (…) De másnál kész a bókolás. / Azt figyeli, dicséri. / Elmegy. Nem ismer. Elfeled. / De utadat kiméri.” (A hatalom asztalhoz ül)
Mindazáltal példa nélkül való – állapítja meg az utószó írója –, hogy „egy önszerveződő írói csoport mindegyik tagja a szakmában maradjon, nevet, elismerést szerezzen, életművet építsen.”
Korszakos jelentőségűnek érezvén, Vasy Géza a múlt század elején Nagyváradon megjelent A Holnap antológia mellé helyezi az Elérhetetlen földet, és „a huszadik század legfontosabb pályakezdőket bemutató gyűjteményének” tekinti. Ami utólag igazolódni látszik a kilencek nyitott életművében.
Mezey Katalin válogatott verseit olvasva olyasféle érzés tölt el, mint amilyen a kolozsvári gyökerű európai rangú Árkossy István festőművész képei előtt is átjár. Érzem a szellem felszabadító erejét, ám miközben szivacsként szívom magamba a versekből felém áradó üzeneteket, enyhén borzol is valami. A festőművész – bevallottan, akartan – elidegenítő effektusokkal dolgozik, hogy „megzavarja” a nézőben ígéretesen csírázó elzsongító (szépség)-élményeket, mert – mint vallja – a mögöttünk hagyott s még inkább az új század igencsak a harmóniavesztéseknek, a globalizálódó idegenségnek, a se szeri, se száma disszonanciáknak a kora.
Mezey Katalinnál a költőnek a világhoz való viszonyulási módja az, amin olvasóként fel-felkapom a fejem. Közelebbről azzal, ahogy esetenként „megkarcolja” a dolgok simának tetsző felületeit, arra kényszerít, hogy csöndben továbbgörgessem magamban magvas gondolatait.
Jelzett kölcsönviszonyban az ego hangsúlyos ugyan, de nem túldimenzionált. Benne éppoly fontosnak tűnik az, milyennek látja ő maga a világot, mint az, hogy mit vél a világ őróla. A viszonyulás ismérve az alkotóban munkáló moralitás. Értékelvű szemlélettel van dolgunk, hisz a művész nemcsak tudomásul vesz, beletörődik, elfogad, hanem szelektál, minősít – értékítéletet is mond a létezőkről. Az én és a világ kölcsönviszonyában mindig a humánum a döntő kritérium: „(…) Háromszáz éve hányadik bolond vagy, / akit a hármas eszme megdobogtat? (…) Pedig utálod a mindenkori, ravasz / »Őfelsége Rebellis Társaságát«, / aki szélvédett hatalmi zugolyból / felelőtlen kelleti bátorságát.(…)” (Önarckép vályúval)
A szerző további írásai
