Kinde Annamária
Könyvlelő (Bogdán László Ricardo Reis Tahitin és Onagy Zoltán Cerinka, egy háborús csecsemőgyilkosság hiteles krónikája című könyvéről)
Bogdán László: Ricardo Reis Tahitin. Irodalmi Jelen Könyvek, 2009.
A könyvről: Bogdán László Ricardo Reis Tahitin című kötete már azért is ritkaságszámba megy, mert A hold arca és A tahiti fekete füzetből című versfüzérekből, továbbá Polinéziai útvesztő című regényéből áll. Mindhárom rész kulcsfigurája Fernando Pessoa, a modern portugál költészet legkiválóbbja, aki 1935-ben elhunyt ugyan, de megidézett szellemként jelenik meg a művekben. Amelyekben a költő három más név alatt publikálta a műveit és alkalmilag további szerzőket is kitalált. Mindnyájukat Tahiti tündéri szigetén, az egykori Gauguin paradicsomában hozza össze Bogdán László, a hajóroncsok fosztogatásából meggazdagodott Ricardo Reis házában. Ahol anyagi gondjaiktól megszabadulva alkothatnak, a költészetnek élhetnek, a nekik feleségnek szánt bennszülött nőkkel, illetve az argentin író, költő, esszéista Luis Borgesszel.
Ebben a válogatott emberekből álló társaságban, eszményi környezetben zajlik a művek cselekménye – magas röptű beszélgetések, viták a világ, a költészet, a misztikum, az istenhit, a valóság és a képzelet, az álom, a tér és az idő kérdéseiről. Mindezeket fordulatos és érdekes filozófiai eszmefuttatásokkal, sok-sok verssel megspékelt cselekményben ötvözi egységgé: lebilincselő, különleges légkörű olvasmánnyá a szerző. Mind a próza, mind a vers a költészet és irodalom apologetikája a mai világunkban, amikor mindezeknek egyre kevesebb jelentőséget tulajdonítanak.
Részlet:
Levél Lídiának
Emlékszel, Velencében az Il Bucentoro
útrakelése című festmény előtt merengtünk.
Megállott az idő. Egy kiskutyára leltünk
a kép előterében. Az Il Bucentoro
megremegett. Felhőrdült a parton a tömeg:
kisasszonyok, katonák, diákok, utcalányok,
kereskedők, koldusok, tolvajok, nemesek,
mind az Il Bucentoro indulását várók.
De kié lehetett az az árván kószáló,
kénsárga színű, reszkető, éhes, szomjas,
felvinnyogó, morgó, vonító, mórikáló,
maga alá vizelő, reménytelenül borzas
kiskutya? S mért rajzolta olyan szeretettel,
a mindenre figyelő, pepecselő festő,
kéjesen bíbelődve tűnő részletekkel?
És hogy hívták, Lídia? Ki volt a teremtő?
„Vegyük örökbe! Vásároljuk meg!” – sírtál.
„De hát hogyan? Nem vehetjük le a képről?”
Míg a kép ára után érdeklődtem, írtál
bankodnak, s akkor még nem beszéltünk az égről,
kéken derengett, lágyan világított a nap,
és megtudhattuk, a festménynek nincsen ára!
Nem eladó. Velence büszkesége. Másnap
eltűnt a kép, és nem leltünk a kiskutyára.
Azóta csak emlékeinkben vonít.
Rohangál, morrog, egy széket felborít.
A szerző további írásai
