Dr. Soós Árpád
Kálvini vonások az újkori világ és a magyar történelem arculatán
Az újkor első századában három kiemelkedő – nem politikusi, hanem papi – személyiség volt meghatározó befolyással a világtörténelem menetére. Egy németalföldi pap – a cölibátus következtében Németalföldön sem egyedi esetként – házasságon kívül született fia, Rotterdami Erasmus Ágoston-rendi humanista szerzetes (1469–1536), fő műve: A balgaság dicsérete (1511); továbbá egy bányászcsaládból származó, szintén az Ágoston-rendhez kötődő német reformátor: Luther Márton (1483–1546) – akit Erasmus csak „a gótként” emlegetett –, két legfontosabb műve: A német keresztény nemességhez a kereszténység megreformálásáról, Az egyház babiloni fogságáról (1520); végül egy káptalani jogtanácsos fia: Kálvin János francia prédikátor (1509–1564), fő műve: Institutio Religionis Christianae (A keresztyén egyház rendszere) (Genf, 1536).
Erasmus humanista alapon apellált a lelkiismereti szabadságra, és kezdetben a reformátorokra is hatott, de a reformációtól eltérő reformelgondolásai nagy publicitásuk ellenére sem értek el a Lutheréhez és Kálvinéhoz hasonló széles társadalmi beágyazottságot. Ő lényegében a középkor végi jövőbe tekintő humanista értelmiségi elitek képviselője volt Európában. Elsősorban a klasszikus görög-római bölcselet, a középkorban feledésbe merült ókori filozófia, az őskeresztyénség elveszett – általa is felszínre hozott – görög, illetve héber szövegei alapján bírálta – a szatíra eszközével is – korának katolikus egyházi visszásságait, a középkori kiváltságos papi rendet, amelyhez maga is tartozott, de a pápa központú római egyházi hierarchiát érdemben nem támadta. Műveit az ún. reneszánsz pápák is érdeklődéssel olvashatták – még az inkvizíciót felújító és központosító III. Pál pápa, nem kevésbé a katolikus Habsburg V. Károly német-római császár is –, úgyannyira, hogy V. Károly császári tanácsadónak hívta meg, a pápa pedig bíborosi kalapot ajánlott fel neki. De alig fél évtizeddel később IV. Pál pápa már könyveinek megégetését indítványozta, őt magát pedig „minden eretnekek vezérének nevezte”.
Luther Márton harmincnégy éves, Kálvin János pedig alig nyolc volt, amikor 1517-ben a német prédikátor kiszegezte a wittenbergi vártemplom ajtajára 95 tételét, amely „a középkori római egyház épületén keletkezett egyre táguló repedésekre”, a hitbeli válságra (lásd: bűnbocsátó cédulák, egyházi tisztségek áruba bocsátása, az Egyházi Állam, a pápa világias fényűzése) hívta fel kortársainak figyelmét, és ezzel elindította a reformációs vallási mozgalmat. A jogot és teológiát végezett, és szintén papi hivatást választó Kálvin János, aki megismerkedett Luther tanításával, már 27 évesen túllépett annak hitelvein, fő művében, az Institutióban megalkotva az újkori református teológiát a helvét hitvallásra alapozott egyház számára. Kálvin a középkori ún. pápista egyházat a Luther által szigorúan a bibliai evangélium szerint létrehozott ágostai evangélikus egyháznál radikálisabban, az újkori tudományosság igényét is kielégítően újította meg.
A hitújító és egyház-újjáalakító mozgalomnak ez a két fő irányzata: az ágostai és a helvét hitvallás a pápa kizárólagos hatalmát egyaránt elvetette, de néhány hitelv eltérő értelmezése egymás közötti vitákra is vezetett. Ezek azonban a reformáció alapjait nem érintették. A lutheránus és a református kálvini egyház létrejötte az addig – hierarchiájában és kánonjában egységes – univerzális nyugati keresztyénséget római katolikus és két vezető protestáns vallásfelekezetre osztotta ugyan, egyszersmind szóhoz juttatta a középkori római egyházon belüli és kívüli katolikus egyházkritikát is, mint amilyen az Erasmusé is volt. Végső soron a 16. századi reformáció profán történeti szempontból a kontinens újkor eleji társadalmi átalakulását nagymértékben mozdította elő.
*
Ahhoz, hogy a lutheranizmusnak és kálvinizmusnak mint nagy vallásos tömegeket Európa-szerte megmozgató, az újkori történelmet formáló hitújító mozgalomnak a rendkívüli jelentőségét megérthessük, elkerülhetetlen, ha csak vázlatosan is, utalni a kora középkori univerzális keresztyénség keletire és nyugatira szakadására, mint egyetemes egyháztörténeti előzményre, továbbá az újkor eleji nyugati univerzális keresztyénség római katolikus, illetve ágostai evangélikus és helvét református vallásfelekezetekre bomlásából következően a két utóbbinak eltérő jegyére is, hogy a reformáció legjellegzetesebb kálvini vonását, annak megnyilvánulását az újkori történelemben világosan láthassuk.
A szerző további írásai
