Péter I. Zoltán
880 éve alapították a Várad-előhegyi premontrei prépostságot
A premontrei kanonokrend a katolikus egyház egyik szerzetesrendje, amely Szent Ágoston reguláját követi. Fehér kanonokok néven is ismerik őket, rendi öltözetük színe alapján. A premontrei rendet Szent Norbert alapította 1120-ban, a Laon melletti Prémontrében. Norbert nem sokkal később Magdeburg érseke lett. Mivel a premontrei rend tagjai nem szerzetesek voltak, hanem úgynevezett reguláris kanonokok, feladatuk a prédikálás és a lelkipásztori szolgálat ellátása volt, ezért nagyszámú plébánia tartozott kolostoraikhoz. A premontrei kanonokrendben a nagyobb rangú kolostor (rendház) vezetője a prépost, a kisebb rangúé a perjel címet használja.
1126-ban, amikor Norbert megkapta a pápai jóváhagyást, már kilenc ház tartozott a rendhez, s ezután gyorsan elterjedt egész Európában. A hagyomány szerint a fehér kanonokok II. István király (1116–1131) hívására Prémontréből érkeztek Magyarországra, és Váradtól északra, a Sebes-Körös jobb partján emelkedő dombtetőn, Váradhegyfokon emeltek monostort, templomot Szent István első vértanú tiszteletére, 1130-ban. A Képes krónika szerint 1131-ben itt temették el, rendi ruhában, II. Istvánt.
Joggal kérdezhető: miért nem a városban telepedtek le? Bunyitay Vince magyarázata szerint azért választották e magaslatot, hogy a monostortól minden zaj távol legyen. „Itt épité fel védszentje, Szent István első vértanú tiszteletére a monostort és azt Lotharingiából, a premontrei rend királyvölgyi apátságának tagjaival népesité meg. Ezzel megalakult hazánkban az első premontrei monostor.” A váradi dombon, Váradhegyfokon emelt monostor elnevezése „Szent-István első-vértanú várad-előhegyi prépostsága” volt – ahogy azt Bunyitay Vince könyvéből tudhatjuk. A tudós főpap magyarázatából tudható, hogy az „előhegy” szót a latin „promontorium” fogalmának megfelelően még az ő korában is használta a nép, s egy 1653. évi okirat éppen Várad mellett, Bihar település határának egy részét Előhegy névvel jelöli.
A magyarországi premontrei rendházak többségének a Várad-előhegyi prépostság volt az anyamonostora, vagyis a sűrűn következő alapításokat innen szervezték. A legrégibb ismert premontrei monostorjegyzék szerint 1235-ben a magyarországi rendtartomány húsz férfi és két női monostorból állott.
„Különben az előhegyi prépostság, mint királyi alapitású, fel volt díszítve mindazon jogok és kiváltságokkal, melyekkel királyi monostoraink rendelkeztek. Mint a szomszéd szentjobbi apátság, mellyel egyébként is sokban egy sorsa lőn, ki volt véve a megyéspüspök joghatósága alól s egyenesen az esztergomi érsek kormánya alá tartozott” – írja Bunyitay. A prépostság hiteleshelyi joggal bírt, s prépostjai viselték a főpapi jelvényeket. Hiteleshelyi kiadványai a 13. századtól kezdve egyre sűrűbben fordulnak elő. Első prépostjának neve ismeretlen, majd csak 1230 tájáról maradt fenn Fülöp neve.
A tatárjárás idején, 1241-ben a monostort kirabolták, elpusztították, lakóit elkergették. „Egy évtized múlva azonban ismét hallunk a monostorról, jeléül annak, hogy szerencsésebb volt sok, örökre elenyészett társánál, amennyiben önerejéből vagy jótékony kezek gyámolításával ismét felépült.”
Ezernégyszázötvenhárom táján az előhegyi monostor István prépost birtokába jutott, aki – Bunyitay Vince szerint – Hosszasszai István lehetett. „Ha csakugyan ő – írja a tudós főpap –, akkor őróla már bizonyos, amit közvetlen elődjeiről még nem tudunk kimutatni, hogy nem volt a rendnek tagja, csak commendaképpen birta a prépostságot.” István prépost korában a monostor már csaknem teljesen néptelen és puszta volt. Vitéz János váradi püspök (1445–1465), aki a szentjobbi és az előhegyi monostor kegyúri jogával is rendelkezett, elhatározta, hogy e monostorok sorsán változtat, s mindkettőből Szent László király sírjának tiszteletére egy társaskáptalant alakít. Mátyás király helyeselte Vitéz tervét, s annak megerősítéséért maga kérte ismételve is a pápát, de e terv végül nem valósult meg.
A prépostságot nem alakították át, de eredeti rendeltetését sem állították vissza; megmaradt továbbra is a commendatorok alatt, akik nem laktak a monostorban, az elhalt vagy eltávozott szerzetesek pótlásáról nem gondoskodtak. Gondatlan kezelés következtében a monostor elszegényedett és újra elnéptelenedett – olvasható Hankó Ildikó tanulmányában.
A szerző további írásai
