Szilágyi Aladár
Mindenki tele volt reménnyel. Beszélgetés Lángh Júlia írónővel, folyóiratunk Törzsasztalának áprilisi vendégével
Szilágyi Aladár: Júlia, egyik lebilincselő könyvében olvastam: valahol Afrikában, egy nigeri bozótfaluban gyapjas hajú, nagy szemű gyermekek mormolták megbabonázva a varázsigét: „Őszi éjjel / izzik a galagonya / izzik a galagonya /ruhája…” Hogy is volt ez?
Lángh Júlia: Úgy, hogy muszáj volt megbűvölnöm a gyerekeket, különösen azért, mert nem volt igazán közös nyelvünk ott, Afrikában, hiszen én franciául beszéltem, ők meg hausza, dzserma vagy tamasek nyelven, és amikor egy neveltem megsérült, megijedtem, hiszen óvónőként felelős voltam értük. Jujuj, gyorsan fertőtleníteni kell, és a Magyarországról magammal vitt orvosi dobozomban volt dermaforin nevű sárga sebhintőpor. Mondtam a gyereknek, hogy ezzel „meggyógyítalak”, s kérdezték, hogy „mi ez, mi ez?”. Gondoltam, nem fogom azt válaszolni itt, a bozót kellős közepén, hogy „ez dermaforin”, szemrebbenés nélkül azt mondtam, hogy… varázspor. Akkor már nagyon kerekedett a szemük, és aztán jött az isteni ihlet: varázsporhoz varázsige dukál, és ugyan mit lehetne jobbat mondani varázsigének, mint a Galagonyát? Annyira imádták, hogy megtanulták, de valahogy úgy ejtették, hogy „oszi-ejjel-izzik-o-gologonya-izzik-o-gologonya”… A vers ritmusának, dallamának köszönhetően a varázserő átment, és valóban hatott.
Sz. A.: Ez is a költészet határtalan erejét bizonyítja…
L. J.: Igen-igen, a vers mindenütt érvényes csodaszer.
Sz. A.: Weöres Sándor is örvendezhetett a mennyekben, ha tudomására jutott…
L. J.: Bizonyára… Azóta ezek a tanítványaim felnőttek. Milyen vicces volna, ha napjainkban egy magyar elvetődne az Illela nevű nigeri faluba, és egyszer csak hallaná: azt mondikálják a bennszülöttek, hogy „izzik o gologonya”…
Sz. A.: Ezt a motívumot hangulati bevezetőnek szántam, most hadd ugorjunk odébb térben és időben. Olyasmi miként eshet meg valakivel, hogy elindul, például Párizsba, kezében egy szatyorral s az oldalán két gyerekkel?
L. J.: Vannak, akiknek csavargóvérük van. Előtte éveken át útlevéltilalommal sújtottak bennünket, Konrád György volt akkor a férjem, két remek gyerekünk van, és azóta négy remek unokánk is született. Szóval útlevéltilalom volt, s aztán ő kapott végre egy hosszú távú ösztöndíjat egy évre Nyugat-Berlinbe, én meg nem akartam oda menni, nem is tudtam németül, soha meg se tanultam, pedig később én is oda kerültem Münchenbe. Viszont csomó francia kapcsolatom volt, úgy kezdtem a pályafutásomat, franciatanár voltam, aztán akadt egy baráti társaság, tagjai egy párizsi kommunában éltek, ahol voltak üres szobák, kifejezetten mintha rám vártak volna. Kimentünk a két gyerekkel, ebben a kommunában élni. A közelben volt egy nagyszerű alternatív iskola, oda jártak a gyerekek, aztán mind a ketten meghosszabbítottuk az útlevelünket, és továbbra is nyugaton maradtunk. Gyuri Berlinből rendszeresen átjárt hozzánk látogatóba. Mint utóbb a Történeti Intézet irataiból kiderült, szívesen vették volna, hogyha ez a kellemetlenkedő alak – mármint Konrád György – végleg kint marad. De Gyuri jó hazafi, jó magyar, neki két, két és fél év után elege volt az emigrációból, ő magyar író, ő haza akar menni. Kérdezte: „Juliskám, nincs honvágyad?” „Nincs” – feleltem, valahogy belőlem tényleg hiányzik a nosztalgiára való hajlam. Akkorra már jól megindult a gyerekek franciára való tanítása, a maguk módján elég hamar beilleszkedtek, bár ők is megkínlódták a váltást. És én meg valahogy kinn ragadtam.
Sz. A.: A francia közeg, nemde, befogadó volt akkoriban?
L. J.: Attól függ. Én a klasszikus Párizsba meg se próbáltam bejutni, nem is érdekelt a rendes, a rendezett egyetemi vagy polgári világ. Egy teljesen marginális közegben éltem, erről szól a Párizs fű alatt című könyvem. Ott mindenféle rendetlen alakok, hippik, művészek, volt hatvannyolcas egyetemi lázadók, mindenféle nemzetiségű és bőrszínű népek forgolódtak. Én ebben a környezetben nagyon otthon éreztem magam.
A szerző további írásai
