Gyalai István
Kísérőlevél. Töredékek Bunuş mail-art munkáiból
Kinyitom e február végi reggelen az ablakot. Kint – ma épp ősziesen – szemerkélő eső, a fény is ehhez illően tompa, tört. Aztán egy lökettel léghuzat seper át a szobán – valami kis könnyebb karton-tárgy lerepül az asztalról és a padlón gurulva új helyet keres s talál magának.
Bunuş mail-munkáira gondolok. Tegnap – hosszabb hallgatás után – újra egy szokatlan, de mégis ismerős küldemény várt a bejárati postaládában.
Mennyire igaznak tűnik a tétel: „minden mindennel öszszefügg”. Mily gondolatébresztő Bunuş barátomnak hoszszú-hosszú évek óta folyamatosan mozgó-újraalakuló mail-art produkciója! Nem lehet őket formailag tisztán meghatározni, igazán éles kontúrokkal beszéd/szó szövetet szőni e munkák „margójára”. Ezek a postaküldemények bonyolult és spontán szövedékei a pillanatnyi inspirációnak, és/de hosszú évek elmélyült meditációs folyam-hullámzásának is. Nem foglalhatók diszkurzív szövegbe, leíró elbeszélésbe, csak fenntartásokkal – csak feltételes módban talán.
Erről jut eszembe: hogyan is gondolhatnánk, akár csak percre is komolyan, hogy egyáltalán – überhaupt – a valóságot, csak úgy, mirnix-dirnix, irgalmatlan szöveg-panellakásokba gyömöszölhetnénk? Ki hihetné komolyan a cifra műkritikákról vagy például a mikrobiológia hangzatos állításairól, hogy „áhá, megvan, ez az”? Gondoljunk bele: nem mások ezek, a csillagvizsgálók, részecskegyorsítók és a fáradhatatlan agykéreg-szeletelő elektronmikroszkóposok megszállottsága: önszédítő vágy-gondolkodás (Wunschdenken): „mi most megmutatjuk az igazságot, mi most a valóságot megfogalmazzuk”.
Hálával mondható: nem lehet az emberből a szenvedélyt kipusztítani, hogy olyasmivel is foglalkozzék vágyai-képzelete késztetésére, amire nem illik árcédula. A képzeletet két vállra fektető kép-szöveg szökőár, a mindenható, tömeg – tudat – öblítő, instant-fantázia beetető-ipar ellenére semmi kétség: ez az esély megsemmisíthetetlen. Egyéni lehetőségünk megmarad rácsodálkozni életünkre, sorsunkra, a világra. Képességünk arra, hogy kompakt/kapszula/ standard válaszok helyett magunk merjünk artikulálni, sablontalanul formáljunk szavakat, eddig ki nem mondott, össze nem fűzött összefüggéseket felfedezve. Ez az esély adja kezünkbe a nyomhagyó eszközt, a képkészítés analóg rajz-fegyverét is.
A szél elsodorta a kis kartontekercset; ott hever most is a homályos sarokban, az árnyékban, önmagával teljes azonosságban, békében. Egy definiálhatatlan predesztinációs folyamat ideiglenes nyugvópontján kiteljesedve. Mi történik, mi végre, velünk, a világgal, a világosságért? Igen, a világosságot jogos felidézni. Nemdebár erre hivatkoznak az óriásteleszkóp-építők vagy az agykutatás harcosai is… Hagyjuk őket, gondolom újra s újra. Elfelejtik, hogy minél többet tudunk meg az élet fizikájáról és kémiájáról, annál kevésbé értjük, hogy mi is valójában az értelme a csodás, színpompás permanens karneválnak/gyásznak: életünknek.
Ha Bunuş barátom küldeményeit az asztalomon – egy részüket, versteht sich – kiteregetem, egy dzsungel-szövevényben találom magam, a fel nem tett kérdésekre adott, kiolvashatatlanul is – de ellenállhatatlanul – érzékelhetően – igaz válaszai között. Nemcsak valódinak, de igaznak is érzem e rajz/szkriptum/kalligráfia kompozíciókat. Bennük a belső lüktetés az író-rajzoló kézmozdulatokkal valósul meg. A vonuló időben képnek s írásjelnek, kiragadott valóságrészletnek pillanatról pillanatra újjászülető megformálása, ezernyi szinopszissal összekapcsolódó tény – tárgy – lélekhullám konstrukciója tárgyiasul. Nem diskurzív magyarázatok, nem az interpretáció szomjúsága ez: inkább vizuális friss újsága a megújulásnak, pillanatokból kipattant konstrukcióknak, ujjlenyomat-piramisoknak.
A szerző további írásai
