Nagy Katalin Erzsébet
Halvajáró románc
Feketébe öltözködik
áloműző éjszakákon,
nem jó annak világolni,
ki ördögöt hívni bátor.
Jeleket ró keresztútnál,
feketeéj haja sátor,
szeme villan ki alóla,
belenézel, s odaláncol,
ha csókolod jég ajakát,
fele méreg, fele mámor.
Megvonja most varázskörét,
középébe dobog-táncol.
Feketébe burkolózik,
komorul ég, tűnik már hold,
kavarog hó feketéllőn,
aki élő, ezután holt.
Jön az ördög, szőrös, beste;
pata kopog a tornácon,
kőszén-kormos a bundája,
elkárhozott lelke gyászos.
– Bűnöm bánnom, bizony késő,
ölelkeznék, légy a párom!
Öltöztetlek gyöngybe-könnybe,
szeretik azt szép leányok.
Ropjuk együtt forgószélben,
– tűnik a múlt, jön a távol –,
lenni az én szeretőmmé
nem egy akad, hanem száz ok,
ide fordulj, oda perdülj,
magas égbe veled szállok.
Feketébe öltözködik
már a föld is, pokol tátong,
csontlajtorján ereszkednek,
mélység méhe sűrű bársony.
Üt az óra a toronyban,
az ég alján hajnal lángol,
ártatlanság oda van már,
könnye hullik, vére szállong
pecsételni a papirost;
tanú egy sem, varjú károg.
Takarodik az aprónép,
elbújnak vén boszorkányok.
Csak egy kislány feketében,
sápadt-halvány, szívén átok;
bolyong egyre nyughatatlan,
róla suttog három város.
Ördög hajtja házról házra
szemmel verni, főzni mákonyt,
legénybocskort gonosz végre
sütögetni a parázson.
Gondolnotok elég lesz rá,
ha gonoszt áhítanátok;
csillagtalan, sötét éjen
bezörget majd tihozzátok.
