Szirmai Péter
Egy nap az állomáson
Kora reggel érkeztem az állomásra. Kezemben kis táska, benne az irataim, pár nélkülözhetetlen holmi. Sötét volt, a levegő meglehetősen csípős. A peronon már elég sokan tolongtak, lökdösődtek. Előrenyomultam, hogy jól lássam a történéseket. Egy anyuka mellé sodródtam, a karján kétéves fiúcska. Szabadkozva erőszakosságomért mosolyogni próbáltam, de a nő és a gyerek üveges szemmel, értetlenül nézett vissza rám. Tudom, felesleges törődni velük, mégis rosszulesett ez a nyilvánvaló közöny. Persze, valahol érthető: ők is mindennap itt vannak, szeretnének a vonatukhoz jutni, csak hát az állandó várakozás, az erőgyűjtés a semmiből, ledarálja az agyat.
Alig tíz perc alatt felduzzadt a tömeg. A peron szélén lévő lámpa idegesítően vibrált, fényében egy nagydarab vöröses arcú férfira lettem figyelmes. Kalap nélkül, élénken gesztikulálva osztogatta a parancsait: „Állj már ide! Ne tolakodj! Mindenkire sor kerül!” Gondolkodtam, láttam-e már, de akkor se, és most se tudom azonosítani. Mindenesetre, akinek a feladatát átvette, szörnyű vége lett. A vöröses arcú utasításaira, a peron szélén, az átjáró előtt, összeállt az első csoport. Két sorba rendeződtek, összesen nyolcan. Szemmel követtem lehetséges útjukat. Az ötödik vágányon egy piszkos, öreg vonat vesztegelt. Négy vágányon kellett keresztüljutniuk, hogy elérjék. Tegnap, az utolsó csoportnak a második vágányon álló szerelvényhez sem sikerült eljutnia…
Még készülődtek, mikor, mintegy ijesztésképpen, a harmadik vágányon elszáguldott előttünk egy gyorsvonat. Mély tónusú dudájára hátrahőkölt mindenki. Nyugtalan morgás futott végig a tömegen. Láttam, a vörös arcú felemeli a kezét. Egy nő, hátán rongyos batyu, szoknyája piszkos és szakadt, kezébe temette az arcát. A férfi odalépett mellé, és megfogta a vállát.
– Ha félsz, elmehetsz! Van helyetted ezer másik! – mondta.
A nő intett a fejével, hogy nem, meggondolta: mégis inkább marad. Bal kezével megtörölte az arcát, jobb karját előrenyújtva elterelte magától a vörös arcú kezét és visszalépett a helyére.
– Rendben! – mondta a vörös képű. – Emberek! – szólt hangosan a többiekhez. – El kell indulnunk! Már csak másfél percünk van!
Nem láttam a sorokban álló emberek arcát, de sejtettem, milyen feszültek. A férfi egy irányba fordult velük, közben megfogta a mellette álló fiatal nő karját.
– Gyerüünk! – ordította.
Megrántotta a nőt, s rohanni kezdett a vonat felé. Még nem hagyták el az első vágányt, mikor az első sor jobb szélén futó kisfiú megbotlott és elesett, de az apja nem engedte el, úgy vonszolta tovább. Némileg lemaradtak, az apa visszafordult, rákiáltott, hogy keljen már fel, ne vacakoljon. Vészjósló vonatkürt hallatszott. Ahogy felemelte a fejét, látszott, tudatosodik benne: a második vágányon, pont a sínek közt állnak, s nem tudják elkerülni a feléjük száguldó vonatot. A kürt elviselhetetlen erővel hasított a dobhártyánkba, mikor elsodorta őket.
A csoport többi tagja, szerencsére, megállt a második és a harmadik vágány között, még épp idejében, mert a harmadik vágányon elszáguldott előttük egy szerelvény. Az anya földre hullott, szinte az eszét vesztve zokogott. Többen leguggoltak, a fejüket fogták. A peronon a tömeg is zúgolódni kezdett.
Ott vesztegeltek vagy fél percig, képtelenek voltak elindulni a sokk hatására. A vörös képű csak hosszas kérlelés után tudta újra hadrendbe állítani őket. Ekkor váratlan, noha nem éppen szokatlan esemény vonta magára a figyelmem. Egy férfi kivált a társai közül, teljes erejéből viszszafelé kezdett rohanni, de mielőtt elhagyhatta volna az első vágányt, egy elszaladó vonat elkapta a lábát. A földet kaparta a fájdalomtól, szemei vérben forogtak. A peronról, részvéttel figyeltük szenvedését, de tudtuk, nem segíthetünk. Ekkor a bakterházból, váratlanul, egy vasutas bújt elő, teljesen átlagos, középtermetű figura: az állam embere, a hatalom szolgálója. Mielőtt a földön fetrengő férfi mellé ért, a földre ejtette tányérsapkáját, megtörölte izzadt, kopaszodó fejét, a sínek mellől felvett egy kalapácsot, majd pár ütéssel elhallgattatta a sebesültet. Néma csönd és gyűlölt tekintetek falai között lépdelt vissza a lakásáig.
A szerző további írásai
