Potozky László
Enyém a tér
Szafi – ellentétben többi sorstársával – sosem adta lopásra a fejét. Saját elmondása szerint minden egyes termék, szolgáltatás ellenértékét tisztességesen megtérítette, viszont ha tehette, leginkább szabad javak fogyasztásával élt. Ilyen szabad jószág volt például az a pénztárca, amelyet a vasúti aluljáróban ejtett el egy asszony, és amire ő (nem teljesen véletlenül) rálépett, majd miután meggyőződött, hogy az asszony nem vette észre a hiányát, sántítást színlelve félrecsoszogott. Megbizonyosodott, hogy senki sem figyeli, kigombolta hosszú kabátját és leguggolt, mintha csak a cipőjét akarná megkötni, kabátja szárnyait pedig úgy igazgatta, hogy takarja velük a lábfejét meg az alóla előkerülő pénztárcát.
Zsúfoltság várta a falhoz rögzített könyöklőnél az aluljáró talponállójában; mint a vécén, úgy kellett kivárnia, amíg felszabadul egy emberszélességnyi hely. Csak itt számolta meg a talált pénzt: öt-hat napig úgy élhet belőle, akár a császár.
Éjfélig derekasan berúgott, és még kevesebbet is költött a vártnál. Egy ilyen jól sikerült napot már csak egy kiadós alvással kell megkoronázni, elhatározta, felkeresi kedvenc helyét, a Fő teret. A nyár elején belefogtak a felújításába, a legjobb alvóhelyeken munkásbarakkok álltak, Szafi azóta itt, az állomás körül lófrált, nagyrészt egy bérház szellőztetőaknájában lakott, vagy a pályaudvar kunkorodó szegélyű széksorain nyomorgatta a hátát. Csak most, a héten tudta meg, hogy befejezték a Fő teret, a munkálatok megkezdése óta nem járt arra.
Az aluljáróból kiérve hűvös levegő fogadta, amely hordozta még a nyárutó langyosságának emlékét: tökéletes hőmérséklet azoknak, akik állandóan magukon viselik teljes nyári-téli ruházatukat. Éjszakai fényviszonyoknál is észrevette a központ felé haladva, hogy mennyit változott a környék az elmúlt hónapokban, mialatt ő nem járt arra, legfeltűnőbb az volt, hogy az újonnan felszerelt kukákon külön hamutartó volt. Talált is egy félig elszívott csikket az egyikben, egészen a katedrálisig kitartott, onnan pedig már csak egy köpés a tér.
Sötétség tespedt a Fő térre, még nem szerelték fel a közvilágítást. Annál jobb, legalább nem kell attól félnie, hogy egy arra járó járőr belebotlik és felzavarja legédesebb álmából. Már lazította is az övét, hogy alvás közben ne mélyedjen a hasába a csatja, és ha nincs annyira berúgva, talán észreveszi, hogy a megszokottal ellentétben most nem csikorog talpa alatt a tér sétányain széthintett murva, és a cipőjébe sem szorulnak apró kavicsok. Ösztönösen haladt a sötétben, tudta, hamarosan el kell érnie a sövényt, amely mögött megannyiszor fekvőhelyre talált. Maga elé nyújtotta a kezét, várta a vékony ágacskák szúrását, de kis híján orra esett, amikor sípcsontja valami keménybe ütközött. Jobbnak látta, ha itt helyben lefekszik, mielőtt még jobban eltéved, és összetöri magát. Fekhelye kemény, mint a vonatállomás cementpadlója, de valahogy csak elszenderedett. Félálomban víz csobogását hallotta a közelből.
Először azt hitte, valami baromarcú öntötte le szórakozásból; prüszkölve pattant fel, és megpróbált arrább húzódni, de rossz irányba indult, bokáig érő vízbe gázolt. Aztán ismét lefröcskölődött, most több irányból. Csurig ázott a cipője, mire annyira kitisztult a látása, hogy felmérhette a környezetét. Valami furcsa, perem nélküli szökőkútban állt, vagy inkább egy földbe mélyedő, márványból kirakott sekély medencében, amelynek aljáról vízsugarak törtek fel. Ilyesmi eddig nem volt a téren, de sebaj, jól foghat a reggeli felfrissülésnél: letérdelt a medence szélére, és vizet lozsbolt az arcába, aztán felegyenesedett.
Döbbenten állt, a szakálláról alácsurgó víz sötét ereket vont kabátja poros szövetébe. Idegen volt, szinte földöntúli a szürke betonlapokkal lepadolt tér. Mi történt a fehér kaviccsal? A járda mellett sorakozó taxik is feltűntek neki, azt a szakaszt eredetileg a szögletesre nyírt sövény meg fák takarták. Tényleg, hová tűnt a sövény – kérte számon magában –, és a füves helyek, melyeken olyan jó fekvés esett?
A szerző további írásai
