Potozky László
A temetésjáró asszony
Szálki néni a temetővel szemközti bérház legfelső emeletén, egy garzonlakásban lakott. Gyermekei nem voltak, egy hajadonkori balesetet helyrehozandó házi kaparás nemcsak nem kívánt magzatától, hanem termékenységétől is megfosztotta a méhét. Férje szerencsére sosem vetette szemére a gyerekek hiányát, túlságosan elfoglalta a hivatása, amelyet vezető beosztású, belbiztonsági rendőrtisztként töltött be. Nyugdíjazását viszont már nem élte meg, talán fogott rajta egyik vallatottjának, egy asszonynak az átka, hogy repedjen meg a szíve, ha még egyszer kezet emel egy nőre. Így is halt meg, feleségverés közben csapott le rá a szívinfarktus.
Egy tömbházak közé szorult kertes házban érte Szálki nénit a megözvegyülés és később a nyugdíjazás. Eladta a házat az örökké árnyékos telekkel, és nem keresgélt sokáig, első látásra döntött a temetőre néző, jó fekvésű garzonlakás mellett, el is cserélte a házzal némi különbözet fejében.
Férje holmijából csak annak íróasztalát menekítette át új lakásába, ezt az ablak elé állította, hadd érje a kinti fény, és olyasmibe fogott mellette, amit addigi élete során sosem tett: levelezni kezdett. Írt minden ismerősének, rokonának, akit elő tudott vakarni emlékezetéből, de választ legtöbbször csak onnan kapott, ahol már nem élt a címzett. Ezek a levelek üdvözlés nélkül, rideg hangon tájékoztatták az elhunytról, majd többé-kevésbé finoman célozgattak, lehetőleg többé ne zaklassa őket küldeményeivel; de a még élő ismerősöktől, hozzátartozóktól is csak nyavalygós hangvételű leveleket kapott, amelyekben kizárólag önmagukról és saját bajukról siránkoztak.
Befuccsolt levelezése után valami új elfoglaltságot kellett keresnie. A rádiózást rendszerint hamar elunta, tévézni jó lett volna, de csak néhány csatornát fogott, és az is mind idegen nyelven beszélt. Az olvasás lekötötte, de a könyvespolcán levő összes kötetet olvasta már, és vékonyka nyugdíjából nem vásárolhatott újakat. Egy darabig sétálgatott, de arról is le kellett mondania az öregséggel járó ízületi és csontbajok miatt, ezért elhatározta, ha a teste már nem is, legalább a gondolatai hadd kóboroljanak a szabadban. Az ablak elé, az íróasztal helyére egy karosszéket állított, abban ücsörögve figyelte a kinti világot, amiből az ablak keretében a városközpontba vezető út egy rövid szakasza és a szemben levő temető területének nagy része fért el. Naponta pucolta az üveget, hogy tekintete ne ütközzék akadályba, miközben az úton közlekedő embereket követi, vagy a temetőben bolyong.
Az utca mozgalmassága kevésbé kötötte le, mint a temető állandó egyhangúsága. Mivel jól belátta, és órák hosszat nézte a temetőt, hamar kitanulmányozta és memorizálta minden részletét: a tekintélyt parancsoló kovácsoltvas kaput, a kerítés mellé összehordott levélkupacokat, a pompás, ápolt sírokat és a betonpaplannal fedetteket, a százféle sírkövet, keresztet, a vízcsapot, amelynek vizét nyaranta cigánygyerekek locsolták egymásra a sárossá áztatott földön tapicskolva. Különleges eseménynek számított, ha gyásznép vagy, ahogy ő nevezte, fekete emberek gyülekeztek az ösvényeken. Az ablakból nem láthatta az arcukat, csak az alakjuk alapján találgatott, vajon mennyire közeli hozzátartozói a halottnak, hogyan élik meg, megrázta-e őket a haláleset, vagy csak a protokoll kedvéért vesznek részt a szertartáson.
Csak számlákat rendezni meg bevásárolni hagyta el a lakását. Egy kora nyári napon épp hazafelé tartott, amikor hosszú fekete autó húzott el mellette, az oldalán álló feliratot nem tudta kibetűzni, de a fény úgy esett elsötétített ablakaira, hogy beláthatott rajtuk: öltönyös férfi markolta a kormányt, mögötte lerögzített koporsó feküdt. Az autó behajtott a temetőkapun, majd a ravatalozóépülethez farolt, a sofőr kiszállt, és három másik férfival együtt bevitte a koporsót. Szálki néni ekkor már a temető kapujában állt a gyülekező gyásznép között, az emberek nem figyeltek fel rá, a kezében szorongatott vászonszatyor alapján azt hihették, egy sírt jött ápolni. És valóban, el is tűnt szem elől egy ösvényen.
Talált egy elhagyatott, felfeszített ajtajú kriptát, ide, a hűvösbe állította be a szatyrát. Kibogozta az álla alá csomózott fekete kendőt, fonákjával megtörülte poros cipőjét, majd a vállára terítette; megigazgatta és leporolta szoknyáját, és amikor megkongatták a harangot, kilépett a kriptából. Öltözéke semmiben sem különbözött a gyásznép többi tagjáétól.
A ravatalozóban korára való tekintettel előreengedték, megnézte a halottat, de nem ismerte, részvételt a családtagoknak, aztán kiment. A hátsó sorokban állva követte végig a gyászbeszédet, és noha semmi köze nem volt a halotthoz, mégis elsírta magát a halottaskocsi hangszórójából felhangzó Albinoni-adagio hallatán, amikor a koporsót alábocsátották a gödörbe.
A szerző további írásai
