Potozky László
Tisztességes ajánlat
Ázott cigarettahamu szaga nyomta a levegőt a pult körül, a mosogatóban hamutartók tornyosultak. Zárás előtti, világosságot alig nyújtó fény lakta be a kocsmát, az asztalok, székek lábát a padlón ülő árnyak mosták körbe, a tapéta pasztellvöröse barnává vadult. Gyorsan száradt a bejárat előtti lecsempézett felület, a pultot törülgető pincérnő, valahányszor odanézett, egyre világosabbnak látta az átnedvesedett fugacsíkokat.
Már az utolsó hamuzóknál tartott, örült, hogy mindjárt zárhat, és legalább tizenöt perccel hamarább ér véget ez a munkanap, amikor egymást megkondítva dalba kezdtek az ajtó fölé akasztott szélharang hengerei, és léptek koppantak a frissen mosott csempén.
– Ugye még nyitva tart? – Olaszos kisugárzású, negyvenes férfi, alaposan nyírt, elegánsan őszülő körszakáll, a kint permetellő esőtől csillogó ballonkabát.
A pincérnő a pult fölötti órára pillantott.
– Egy lesz húsz perc múlva – hordozta végig tekintetét az üres asztalokon abban reménykedve, hogy kelletlen vendégét talán elriasztja a helyiség elhagyatottsága.
– Ezek szerint akkor még nyitva tart – foglalt helyet a férfi az egyik félhomályos sarokban, távol a pulttól.
„Csak ne sört akarjon, az ég szerelmére, elégedjen meg valami röviddel” – könyörgött magában a pincérnő.
– Egy csapolt sört kérnék – mondta a férfi, mintha szándékosan tromfolna rá a pincérnő gondolataira.
– Mindenik kifogyott.
– Akkor egy üvegeset, ha lehet.
Dühösen vágta a szemetesbe az üveg kupakját, majd felszolgálta a sört.
– Egy poharat is, lesz szíves – kérte a férfi. – Meg egy hamuzót.
A pincérnő egy folyóiratot lapozott, hogy elterelje gondolatait a tizenöt perccel korábban-zárásról, de nem tudta megállni, hogy időnként át ne lessen a lap fölött. Vendége az a fajta ember volt, akiről, bár mérhetetlenül ellenszenvesnek találta, mégsem tudta levenni a szemét, nézni akarta, hozzáragasztani a tekintetét, csak hogy még jobban gyűlölhesse. A férfi illatos szivart szívott, nagy kortyokban itta a sört, szomjas lehetett, vagy csak annyira úriember, hogy betartotta a zárórát.
Üresen koccant a sörösüveg az asztal lapjához, összevillant a tekintetük. A férfi elnyomta a szivart, majd megfogta a hamutartót, és a pulthoz lépett vele; a pincérnő azonnal félredobta a folyóiratot, és már nyitotta is a kassza a pénzfiókját.
– Egy deci whiskyt is kérnék szépen, jéggel – mondta a férfi, miközben elhelyezkedett egy bárszéken, és a pultra tette a hamuzót. Új szivarra gyújtott, bántóan sercent a parázs a beállt csöndben.
A pincérnő arra gondolt, ha egy pillanatra is elfordulna vendége, habozás nélkül beleköpne a poharába. Úgy tűnt neki, hogy amióta a pult előtt ül a férfi, az óra számlapján feleakkora sebességgel sétál körbe a másodpercmutató. Még tíz perc zárásig. A férfi szürcsölve itta a whiskyt, hosszasan forgatott a szájában minden egyes kortyot. A pincérnő közben elment az asztalon felejtett sörösüvegért, majd a pult alatti ládába csúsztatta.
– Ó, elnézést – mosolyodott el a férfi. – Ottfelejtettem.
A pincérnő idegesen dobolt az ujjaival, készenlétben, hogy bármelyik pillanatban rácsapjon a pénztárgép gombjára, és visszajárót adjon. Közben sürgetően kopogott az eső az ablakon.
Végét járta a második szivar is, a férfi felhajtotta a whiskyt, körkörös mozdulatokkal rázogatta a pohárban a jeget, mintha utántöltést kérne még. De mégsem. Ahelyett kabátja belső zsebébe nyúlt, elővette a pénztárcáját, csilingelve nyílt a kasszafiók, a tárca kitárt szárnyakkal a pultra került. A pincérnőnek egy fóliaablakocska mögé csúsztatott megfakult képen akadt meg a szeme. Valós fotográfia, vagy csak jól sikerült montázs, nem tudta eldönteni. Háromtagú, vidám csoportot ábrázolt, egy nőt, egy férfit, meg egy kisgyereket, akinek képtelen volt megállapítani a nemét; a háttérben zöld lankákon bárányok legeltek, felhőkön kirajzolódó sugarakkal nyugodt le a nap. A pincérnő a nő arcát kezdte vizsgálni: ismerős volt, de nem tudta eldönteni, honnan, aztán egyszer csak önmagát fedezte fel a képen. Megrökönyödve pislogott, az asszonyt ismét olyannak látta, mint az elején, majd megint a saját arca rajzolódott ki a szeme előtt. A gyermeket is nagyon közelinek érezte, mintha ismerné, vagy legalábbis álmodott volna róla. Félve pillantott a képen álló férfira, de nem lepődött meg: épp csak az alaposan nyírt körszakáll hiányzott az arcáról.
– Ki vagy te? - kérdezte a vendégtől, aki nagy csomó pénzt tett a pultra, a kép mellé, a pincérnő pedig tudta, nem fizetni akar.
– Egy üveg pezsgőt kérnék, abból – mutatott a férfi az egyik legfelső polcra.
A pincérnő székre állt, érezte, amint a másik tekintete végignyal a combjain, és a szoknyája alá is bebújik. A férfi szakszerűen kinyitotta a pezsgőt, szájába csurgatta a feltörő habot, poharat nem kért. Kettőt mutatott az óra, a pincérnő lekapcsolta a pultot megvilágító lámpákat. Félhomályban is jól látszott a kép meg a rojtos szegélyű bankók. A férfi húzott még egyet a pezsgőből, majd a pincérnő felé nyújtotta.
– Ma ünnepelünk – mondta.
– Mit? – kérdezte a pincérnő, miközben elvette az üveget, és tétován méregette a száját, vajon beleigyon-e.
– Azt, hogy végre megtaláltalak.
