Potozky László
Kacsa váj árkot tó tükrébe
Koldus nézi a csónaktalan mólóról, néha elveszti szem elől az elsötétült vízfelszínen. A kacsa a szemközti part felé úszik, beleolvad a parton álló fák barna árnyékába. Fiatal lányok csoportja közeledik a gyéren megvilágított sétányon, a koldus arca felderül, megnyálazza cserepes ajkait, majd még egyszer, külön a felsőt és az alsót. Kacsint az előtte elhaladó lányoknak, füttyent, majd az egészet megkoronázza egy cuppantással. Tekintetével követi még egy ideig a távolodó alakokat, aztán kopott címkéjű, műanyag laposüveget húz elő nadrágja zsebéből, ivás közben az üvegben hullámzó löttyre mereszti a szemeit, mint akinek cseppre ki van porciózva az innivalója. A járókelők az ingyen osztogatott esti újságot böngészik, csak néhányan vetnek egy közömbös pillantást a tó partján, a sétány mellett álló férfira.
Felveszi a földről rongyoktól gömbölyödő nejlonzacskóját, és elindul, be a parkba. Léptei zaját sáros, fonnyadt levélszőnyeg eszi fel, egyenletes lélegzetvétel lüktet a háta mögött, kocogók előzik meg, ügyelve, nehogy összesározzák márkás futócipőjüket, drága melegítőjüket. Világító, aranyszínű felület tűnik elő a sötétségből, sárga mellényt viselő rikkanccsal találkozik, aki az esti újságot osztogatja. Csak a mellény tiszta rajta, eljárt cipője, sebes arca a kolduséhoz hasonló sorsról árulkodik. Hóna alá csípi az újságokat, amíg kezet fognak.
– Hogyan szerezted a laposztogatást?
– Egyik este csak úgy odamentem, s pont elkaptam egy üresedést.
A koldus az újságkötegre pillant, kihúz egyet belőle, szétteregeti, megtapogatja a lapokat.
– Adj még vagy hármat.
– Kint akarsz aludni?
– Muszáj lesz.
– Nem próbálkoztál sehol?
– A közvécés a vonatállomáson még nem enged be, azt mondja, októberben még elvan az ember a szabadban is.
– S a Szállás?
– Az nem kell. Ott mindenedet megfújják.
– Nekem került valami padlásfeljáró egy négyemeletesben. De csak egyedül mehetek oda, így is ki tudja, mikor vesznek észre. De ne félj, ki lehet bírni a szabadban, még jó az idő, nem hűl le csak úgy egyik percről a másikra.
A rikkancs elköszön, már jó néhány méternyire eltávolodott, amikor a koldus utánaszól.
– Most, hogy már van melód, nem adsz egy cigit?
A rikkancs visszatér, nyújtja a dobozt, de hüvelykjét úgy helyezi, hogy társa véletlenül se húzhasson ki egyetlen szálnál többet.
– Kösz.
Emberek igyekeznek hazafelé a parkon keresztül az esti színházi előadásról, csendesen elemezgetik a látottakat, a gyenge rendezést, az idétlen díszletet bírálják, egyikük sem veszi észre a távolban felderengő narancssárga pontot.
A koldus a fősétánytól messze, egy mellékösvény padján cigarettázik, kabátjának felhajtott gallérjába fújja a füstöt, ezzel is melegítve magát. Félig szívja a cigarettát, a maradékot egy üres gyógyszeres dobozba teszi félre, miután a pad karfáján óvatosan leverte a parazsát. Hideg szél keringőzik a fák között, tapsolnak a csupasz ágak. A koldus vacog, rázogatja a lábait, cipője alatt szortyog a sár. Ismét előszedi a laposüveget, egészpofás kortyokat iszik gyorsan egymás után, ettől testének remegése csillapodik, csak a lábai citeráznak még. Később, amikor már senki sem jár a parkban, előveszi az újságokat, különválogatja a lapokat, és a szélüknél fogva összetűri őket: kétújságnyi széles, négyújságnyi hoszszú, háromlapnyi vastag takaró az eredmény. Végigdől a padon, feje alá gyűri a zacskót, betakarózik az újságpaplannal. Fektében húzza meg az üveget, majd az álla alá, a mellének támasztja. Kétujjnyi maradt benne.
Kásás vízben evickél a magányos kacsa, az utcalámpák fénykörét hópelyhek bolondítják, megmerevedett a sétányokra hintett kavicsréteg, ropogós a sáros avar.
Alszik minden, csak a késő ősz szeszélye nem nyugszik, no meg a városi közalkalmazottak egy brigádja, amely a parkot takarítja. Átkozzák az időjárást, a havat, a fagyot, dühödten taposnak a pocsolyák jégbőrébe. Egyikük letér a fősétányról, mellékösvények tisztításába fog.
Csak közelről veszi észre a padon a behavazott halmot. Közel hajol hozzá, talán fel is ismeri. Óvatosan nyúl a mellének támasztott üveg után, beleiszik, fanyalog, egy újabb kortyot leküld. Visszacsavarja az üveget, lelkiismeretesen visszateszi a helyére. Még mindig van benne egyujjnyi.
Talán a maradékot is meginná, ha tudná, mily érdektelen a másik számára, hogy mennyi is maradt az üvegben.
