Aniszi Kálmán
Őszliget (Gittai István azonos című verskötetéről)
Meddig tart a szerelmi líra termőkora? Jellemzően az ifjúi évek privilégiuma ez, de idősebb korban is beérhet sok ilyen termés.
Gittai István költészetében kitüntetett szerepet játszik a férfi-nő párharca, egymásrautaltságuk, sorsszerű összetartozásuk, e széttéphetetlen kapocs kimeríthetetlenül gazdag, színes világának megvallása az epikuroszi életörömöknek és annak a terentiusi szállóigének a jegyében, amely szerint semmi sem idegen tőlem (tőlünk), ami emberi.
Szerző örök emberi lényegeket (erények, gyarlóságok, érzelmek, indulatok…) énekel meg legújabb verseskötetében – a hajlottabb korra jellemző egyéni hangszerelésben. (Gittai István: Őszliget, Nagyvárad, 2009.) Eltérően a korábbi évtizedek hangvételétől ugyanis itt az érzelmek, vágyak már nem annyira követelőzők, a szenvedélyek hevessége jócskán csillapodóban, szordínósabban nyilvánulnak. Gittai az idősödő ember bölcsességével számol be olyasmikről, amikről hajdan az érzelmek húrjait hevesen pengetve, némelykor már-már tépdesve énekelt – a világnak. Merthogy a költő a kitárulkozók fajtájából való. Gittai meg olyannyira önvallomás-tevő, hogy belső világának nincs is tán egyetlen olyan zuga sem, aminek ajtaját ne lenne hajlandó kitárni olvasói előtt.
A megverselt dolgok zöme nem jelen idejű. Az emlékezés, a felidézés dobta felszínre őket, hogy még egyszer megmérettessenek a költő egyszemélyes ítélőszéke előtt.
Karinthy híres mondásának igazságérvényét (férfi és nő hogyan is érthetné meg egymást, hisz mind a kettő mást akar, a férfi nőt, a nő férfit) pillanatra sem megkérdőjelezve, tetemes élettapasztalat s egyebek birtokában Gittaiban ma már sokkal több a megértés, az elnéző, megbocsátó mosoly, a hiányból fakadó valamikor oly éles fájdalmak jócskán enyhültek, az egykori gyönyörök simogató örömökké szelídültek… Költőnk töprengőbb, tűnődőbb, meditatívabb lett. Gyakrabban szemlélődik, konstatál, mint akinek már nem mindenáron a célba érkezés a tét, jobb híján megteszi ezt a bizonyosság keresése is: „egyre csak / keresünk / egymásban / valakit.” Hogy megtaláljuk-e azt, aki után kutatunk, nem tudhatjuk, de valamilyen titkos erőtől ösztökélve, űzve mégis ad infinitum, életszakadásig keressük.
A csillapíthatatlan belső motivációkon és egyebeken túl Gittai István alkotói munkásságában az örök emberi értékek ilyetén megéneklésének oka lehet a globalizálódó világ elidegenedése, kiüresedése és a mai élet egyidejű elszíntelenedése is. Akár sajátos tiltakozásként is felfogható mindez a körülöttünk tobzódó és bennünk romboló sodoma és gomora ellen; az áhított megváltás godot-i elmaradásán érzett bosszúság költői leképezéseként; nem csituló sóvárgásként egy tisztultabb, emberibb világ iránt.
Gittai a magyar nyelv szépségének, hallatlan gazdagságának, árnyaló kifejezőerejének bűvöletében él. S maga is igyekszik továbbgazdagítani ezt a csodás kincsesházat: szavakat alkot, fogalmakat teremt. Iparkodásán néha elmosolyodunk, máskor meghökkenünk vagy felszisszenhetünk, ám a szándék nemes. Az „újszülöttek” életképességét pedig majd az igazságosztó idő fogja megmutatni.
Nemcsak a közönséges halandók lankadnak, roskadoznak gyakran az élet kihívásainak terhe alatt, a költők sem állhatnak mindig alkotóképességük csúcsán. Néha nehezebben bírják a szárnyak, máskor ellenkezőleg, imponáló magasságokba röpítik a gazdát. Aki – megtáltosodva – ilyenkor valósággal remekel: „Betelt a pohár. A homokóra pereg. / Rohamra felsorakozott már a sereg. / Tetőled kérdezem én, Sarusi Mihály, / hogy ez időben, e honban ki a király? / Az, aki a csatakezdő jelet adja, / s aki vérünkkel a földet megitatja? / Avagy az, ki időt húz, döntést halogat, / s rulett-asztal alatt vélt sebet nyalogat? // Csordul a pohár. Lejár a homokóra. / Szép álmunk nem Isten váltja valóra.” (Elégiánk)
