Szilágyi Aladár
Örömforrásunk a vers - Beszélgetés Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel
Szilágyi Aladár: Tanár úr, ön annak idején szerkesztett egy kötetet Láng Gusztáv tiszteletére, róla szóló írásokból. Hogyan született ez a könyv?
Fűzfa Balázs: Amiről kérdez, az A hajnal frissessége című kiadvány. Úgy jött össze, hogy észrevettem a naptárban: közeledik Láng Gusztáv születésének hetvenedik évfordulója. A feleségével és a lányával beszéltem: szőjünk ellene egy nagy összeesküvést, legyenek szívesek velem együtt végiggondolni, kiket kéne felkérni a szövegek megírására. Összeállítottunk egy névsort, továbbá a szombathelyi könyvtáros kolléganőt felkértem, hogy lásson hozzá a Láng-életmű-bibliográfia összegyűjtéséhez. Végül, örömömre, a kéziratok összejöttek, így született meg a könyv. Egy őt parafrazáló, őt jellemző címet találtunk, tudván azt, hogy Gusztáv barátunk hajnali típusú ember, aki mindig korán kel és hajnalban dolgozik – így találtunk rá a főcímre, amelyik tulajdonképpen egy kritikájából származik. Láng Gusztáv munkásságát illetően – s ezt most látom igazán tankönyvszerzőként – számunkra közhely, hogy „rányomta bélyegét a közép-európai irodalomtanításra”. Tényleg most tapasztalom meg, amikor tankönyvszerzőként tartok bemutatókat, előadásokat Szatmárnémetiben, Nagybányán, Nagyváradon, Debrecenben, Miskolcon, Veszprémben, hogy Erdélyben és Magyarországon is, mindenütt visszaköszönnek a „Láng-nyomok”. Nemcsak hogy visszaköszönnek: hihetetlen élmény volt, amikor nemrégiben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Toldi Ferenc-díjjal tüntette ki Gusztit. Október 17-én adtuk át neki Szombathelyen, tiszteletére egy kis szimpóziumot tartottunk a megyeháza dísztermében. Én ott, akkor a tankönyvírásról beszéltem, az ő tankönyvei, illetve a Kántor– Láng-féle irodalomtörténet kapcsán, „nem vagyok méltó” módon, de a saját tankönyveimre is utalva. Maga az ünnepelt döbbentett rá, amikor összegezte az egészet, megköszönvén az előadásokat, kijelentette: „mindig olyan tankönyveket szerettem volna írni, amelyek megtanulhatatlanok”. Hát úristen, nekem is éppen ez a célom! És le is írtam a tankönyvem elején: az irodalommal való foglalkozásnak az a lényege, hogy „merj mást gondolni, mint amit én”. Tehát ha a diák el tud jutni odáig, hogy kezébe vegyen egy verset, regényt vagy bármilyen irodalmi alkotást, és az addigi értelmezésekhez képest nemcsak hogy kötelességének érzi, de vágya is kerekedik arra, hogy egy új értelmezést hozzon létre, akkor tettünk valamit az irodalom fennmaradása érdekében.
Sz. A.: Önt tanította is Láng Gusztáv, vagy csupán kollégák voltak?
F. B.: Sajnálom, hogy csak tiszteletbeli tanítványa lehettem, ő nem volt a tanárom. Én az ELTE-n végeztem Budapesten, de húsz évig egymás mellett dolgoztunk. Ez volt életem legszebb szakmai időszaka. Tizenhat évig a tanszékvezetőm volt. Hihetetlen szakmai igényességet és vezetői mentalitást is tanultam tőle. Ha arra gondolok, mi szükséges az embernek ahhoz, hogy a saját munkájában otthonosan érezze magát, azt hiszem, nélkülözhetetlen mentális erőt ad, ha olyan főnöke van, aki bízik benne, aki hagyja dolgozni. Gusztitól abszolút meg lehetett tanulni, hogyan kell elismerni a munkát és a saját ötleteket, úgy állt az ember mögött mindig, hogy mint vezető védte a külső bántásokkal szemben. Ő volt mindig az első, tényleg olyan „hadvezér” volt, aki az élen járt zászlóval a kezében: ha lelőnek, lelőnek… Azokra a támadásokra gondolva mondom ezt, amelyek az évtizedek során érték őt mint tanszékvezetőt. Egyébként ez a fajta mentalitás, hogy hagyni kell dolgozni és élni a másik embert is, ez teljes egészében jellemző rá, nagyon sokat tanultam tőle, nemcsak szakmailag, emberileg is.
Sz. A.: Ön mostanában sokat jár Partiumban-Erdélyben. Tapasztalta-e – gondolom, Láng Gusztávnak is köszönhetően –, hogy itt az irodalomtanítás nem annyira irodalomtörténet-centrikus már, nyitottabbak a pedagógusok, mint Magyarországon?
F. B.: Örülök, hogy erre rákérdez, mert így módom van erről bővebben beszélni. Nagyon fontosnak tartom. Sokkal innovatívabbnak látom az itteni tanárok hozzáállását az irodalomtanításhoz, egyáltalán a készségüket arra, hogy vállalják, magukra húzzák a nehézségeket. Mert a könyveknek a használatához, amelyeket mostanában írtam, kétségtelenül sok munka kell. Magyarországon a dolgok úgy vannak berendezve, hogy a legkisebb ellenállás és a legkisebb energiafelhasználás érdekében minél kevesebb munkával ki lehessen tölteni minél több időt. Kicsit, persze, ironikus vagyok: úgy tűnik, hogy nálunk működnek a dolgok. De abban a pillanatban, amikor valami újat akarsz csinálni, bezárulnak a kapuk előtted, és nagyon nehezen, nagyon lassan lehet előrébb lépkedni a szakmai megújulásban. A Partiumban sokkal erőteljesebben érzem a nyitottságot, nyilván azért is jövök ide szívesen, mert annyi szeretettel, örömmel várnak, kíváncsian minden új dologra. Mindez annyira hitelesíti számomra a jelenlétemet, hogy már nem is vendégként járok ide. Már olyan emberi kapcsolatok is kialakultak közöttünk, amelyek felülírják az efféle viszonyt. Vegyük csak a tegnapi estet: száz ember jött el a püspöki palota dísztermébe vasárnap este egy irodalmi előadást meghallgatni – ez példátlan! 1916-ban járt Ady Endre Szombathelyen egy író-olvasó találkozón, tizenheten voltak rá kíváncsiak… Ilyenkor azt gondolom, van remény. Elképesztő az a fogékonyság, amivel itt szembesülök. Amikor október elején Nagyváradon jártam, Tóth Márta, az Ady líceum igazgatója egy olyan szimpóziumra hívott meg, ahol nemcsak magyartanárok, hanem matematika, fizika, földrajz szakosok, mindenfélék részt vettek. Én magam se hittem: tucatjával vették meg az irodalomkönyvemet, érdekelte őket, láttak benne fantáziát. Tehát ezt az innovációs készséget nemcsak az itteni magyartanárokra, hanem általában a pedagógustársadalomra, az értelmiségre vonatkoztatom. Nyilván, ebben az is benne van, hogy szorongatottabb helyzetben még jobban vigyáznunk kell az értékeinkre, de ennél többet érzek. Fogékonyságot, nyitottságot az újra, vágyát annak, hogy csináljunk valamit. Ráadásul nagyon fontos, hogy együtt vagyunk képesek cselekedni. Most történt öt perce, két kolléganő a Szent László líceumból fölvetette: olyan szép volt a Pilinszky-verset közösen mondókról készült film, amelyet tegnap este megnéztünk, hogy javasolták: az Ady-verset adjuk elő itt, Nagyváradon. Nyitott vagyok az ötletre, most itt jelentem be először: 2011 tavaszán, áprilisban Váradon lesz a Nagy Versmondás, ötszáz és ezer fő közötti gyereklétszámmal, valahol a Bazilika tájékán, Jordán Tamás színművésszel és a nagyváradi diákokkal. Ez az, amikor az ember magára húzza a munkát… Képesek lelkesen vállalni azt, hogy megszervezik, a diákok itt lesznek, ha esik, ha fúj, s minden rendben lesz. Ez az alapvető különbség az erdélyi gondolkodás és a magyarországi gondolkodás között: ha nálunk mondasz valamit, van egy ötleted, akkor ott, akivel kommunikálsz, azonnal az ellenérveket keresi, nem, nem akarja megakadályozni, csak előhozakodik azzal, hogy mennyi nehézség van, elkezd kínlódni, szenvedni, itt pedig a másik ember azt mondja: gyere, lássunk hozzá, és hozzáteszi a sajátját…
A szerző további írásai
