Dr. Borsos Szabolcs PhD
Közösségi lényegkeresés avagy az autonómia útvesztői
Bevezető
Immáron 20 éve annak, hogy lezárhattunk egy korszakot a romániai társadalom életében és elkezdődhetett valami új, valami demokratikus, és talán nemcsak annak nevezett folyamat. Hinni kell ebben, hogy még létezik demokrácia, hinni kell abban emberek, hogy létezik igazságszolgáltatás és nem fullad az egész életünk valamiféle rendezetlenségbe! Ilyen értelemben, azt is mondhatnánk, hogy a demokráciával a rend és a szabály fogalmai mindig együtt járnak! Szinte követeljük azt, hogy ha lehet, akkor mindenkire érvényesíthető módon, élő szabályok legyenek és ha lehet, akkor mindez történjen átlátható módon. Röviden erről szólna a nyilvánosság, aminek állítólag ereje is van! Az utóbbi években talán erősödött ez a pillér, hogy mennyire lett független, nem tudhatjuk. Mert a nyilvánosságnak csak akkor lehet ereje, ha kellő szabadsággal rendelkezik!
Így jutunk el arra a pontra, hogy ráébredjünk sajátos közösségi léthelyzetünkre, megfogalmazzunk jövőképeket, lehetőleg jó döntéseket hozzunk! Ezekből is kiderülhet, hogy három fázisa van ennek a folyamatnak! Az első fázis a ráébredés léthelyzetünkre, a második a jövőképek megfogalmazása és a harmadik a jó döntések meghozatala. Talán nem is olyan nehéz kitalálni, hogy ezen hármas-pillér értelmezése az autonómia fogalma köré csoportosul.
Mit is jelent az autonómia?
Kérdésre kérdéssel válaszolva, mondhatnánk azt is, hogy éppen milyen értelemben tetszik kérdezni? Mert az, ahogy az ember leírja gondolatait a maga anyanyelvén, ez is autonómia! Továbbá, az ahogyan közösségi megnyilvánulások tapasztalhatók, szintén autonómia! Beszélhetünk arról, hogy az önkormányzatok életszerű működése úgyszintén autonómiáról tesznek tanúbizonyságot! Ezek olyan jelek, amelyek szükségesek a mindennapi életünkben, de tegyük hozzá: elméletileg, a koncepció és a jog szintjén még mindig halvány sejtésünk sincs arról, hogy mit is jelenthet az autonómia fogalma! Ezért, talán jó lenne felhívni a figyelmet néhány ellentmondásra. Az első ellentmondás az autonómia és a demokrácia fogalmai között észlelhető. Úgy tűnik, hogy végső soron leküzdhetetlen ez az ellentmondás, mert a demokráciában szinte megköveteljük ma már a rendet és a szabályok általános, mindenkire érvényesíthető létezését. Az autonómia pedig elsősorban külön utat, külön elbírálást, külön törvényeket, sajátos megítélést követel. Mondhatjuk azt is, hogy értelmezéstől függ az egész folyamat létrejötte. Ha az ember elég rugalmas, akkor beláthatja, hogy az autonómiára szükség van, az autonómia lehetséges a demokrácia adta szabályrendszer keretei között! Művészet ugyan, de a fából vaskarika a lelkekben legalább lehetséges!
Ez a megállapítás pusztán retorikai szinten és a tömegek csillapítására alkalmazható. Mondjuk ki őszintén, ma már a politikai élet szereplői ezt nagyon jól tudják!
Hol van a baj?
Észre kéne venni valahogyan azt, hogy az autonómia a közbeszédben tele van elterelő és fékező motívummal, olyan gátló gondolattal, szimbólummal, kulturális és szociális tényezővel, ami éppen az elvárandó cél ellentétéről tesz tanúbizonyságot. Könnyen az lehet az érzésünk, hogy minél erőteljesebb az autonómiáról szóló kommunikáció, mintha annál inkább távolodnánk a konkrét lépésektől. Nemcsak figyelem elterelés, hanem olyan agybemosásnak lehetünk a tanúi, ami nyilvánvalóan a kommunikáció szintjén a témát akár mindig ébren tartja, de tartalmi vonatkozások, konkrét időpontok és ütemtervek nélkül. Kérdés az, hogy 20 éven keresztül ezek az elterelő és fékező motívumok mennyire voltak a tudatosság hálóján átszűrt ténykedések? Ha kiderül erről, hogy a fékezés valójában ténykedések sorozata, akkor az autonómia mint ahogy egyéb nagy dolog a történelemben, pusztán színjáték és szemfényvesztés.
Hol van a megoldás?
A demográfiai számok és a gazdasági fejlődés iránya egyértelműen kiszabja azt, hogy kinek kell majd az autonómia, milyen autonómia legyen és azt hogyan kellene létrehozni? Ebből kell kiindulnunk, de ez a jövő már óvodáskorú unokáink élete.
Azok, akik különböző fórumokon egyre erőteljesebben mondják el hangzatos véleményüket, akár meggyőződésüket az autonómiáról, valószínüleg soha nem fogják meglátni az Autonómia földjét. Miért nem? Mert ilyen föld nincs és nem is lesz, csak a képzeletünkben! Unokáink pedig eldöntik, hogy adóikat hogyan fogják majd csoportosítani és milyen bevándorlókra bízzák saját öregkorukat, milyen oktatási rendszert fognak kitalálni!
Mégis lehet ebből valamit tanulni: a következő generációk felnevelésében több hangsúlyt kellene fektetni az önálló gondolatok képviseletére, az egyéni és kreatív ötletek tartalommal telített megvalósítására és a felelősségvállalásra. Továbbá, lehetne tanítani a közösségi együttérzést, a közös célokért való küzdelem szépségét és nemességét.
Valahogy kialudt a láng az oktatásban, hiányzik az a tűz, ami által a fiatal lélek lángra lobban és akár áldozatok árán is, tettrekészen olyan feladatok ellátására válik alkalmassá, ami biztosítja a jövőt egy nemzeti közösség számára, a lehető legmagasabb színvonalon!
Itt van a baj, egyre több a silányság és ma már a középszerűségnek is bizonyos helyeken örülnek, ha megnézzük a különféle egyetemi szakokra jelentkezők bejutási eredményeit. Ilyen helyzetben az autonómia valami olyasmit jelentene, hogy valakitől, egy erősebb lénytől kérünk valamit, de aztán azt is kérjük, hogy gondoskodjon rólunk, fektessen le, vessen nekünk ágyat stb.
Ha tényleg, a szövegelésen túl, tenni szeretnénk az autonómia ügyéért, akkor elsősorban az oktatást kell valahogyan olyan helyzetbe hozni, hogy kellő motiváltságú emberek képezzenek és oktassanak tettrekész fiatalokat, olyanokat akik a saját választott szakmájukban a lehető legmagasabb színvonalat képviselhetik. Ők majd megmondják és létre is hozzák nekünk, mindannyiunknak az autonómiát.
Kikről beszélünk? Kizárólag a tizenévesekről és azokról, akik ezután jönnek a világra, ha jönnek; ha nem, akkor a téma tárgytalan!!
Marosvásárhely, 2009. július
