Horia Garbea
Óbor
A recept egyszerűnek tűnik: bort vásárolsz és várod, hogy nemesedjen. De valójában ez másként működik. Nem minden bor jó, ha régi. Ha nem jó a bor, idővel csak megkeseredik, megsavanyodik, undokabb lesz, mint volt.
Tele a világ ilyen besavanyodott, megkeseredett csotrogányokkal, akik csak ezt hajtogatják: „Neked még tojáshéj volt a fenekeden, mikor én már…” De nem mondják ki! Én tudom: dicshimnuszokat zengtek és feljelentéseket gyártottak, vacak köteteket vagy lapokat adtak ki, akárcsak ma.
Hallottam mezőgazdasági szakértőket, egyetemi tanárokat azzal dicsekedni mit valósítottak meg, milyen nehéz volt, hogyan tettek szert hatalmas tapasztalatra, amely idővel igazi aromát kapott. Az elmúlt 50 év mezőgazdasága? Megvalósították az államosítást, tönkretették a talajt is, a termést is, tíz teherautónyi „megvalósítást” jelentettek be hektáronként, amikor az egész ország éhezett.
Más területeken ugyanez a helyzet. A „nemesedés” tartja magát nálunk, értelmileg is, erkölcsileg is. Húsz éves korukban rendelkeztek egy vékonyka agytekervénnyel és egy morzsányi jóérzéssel. És azt képzelik, hogy mindez idővel felduzzadt, gyarapodott. Ott fenekelnek a katedrákon, akadémiai székeken, diplomáciai bársonyfotelekben és a „tapasztalat” teóriáját hirdetik. Hol férne el a tapasztalat, mikor koponyájuk korpával van tele? Olyan korban váltak vezetőkké, amikor már magukat is alig képesek az irodától a mosdóig vonszolni, és csíkot húznak maguk után. Kényelmes karosszékeikbe süppedve várják a halált, elégedetten hortyogva akár a kóbor kutyák ha meleg csatornafedélre lelnek. Lőre és cefre.
Most, amikor a folyamatos tanulás 4 éves ciklusokat követel (a múlt rendszerbeli 15-ről ennyire csökkent), a nemzet söpredéke 25 éves tapasztalattal dicsekszik, mialatt még újságot sem olvasott becsületesen.
Egy száját jártató szerzőcske, akinek mentségére még a szklerózis sem szolgálhat, azt mondja nem szereti a velem egykorú szerzőket (szegények, bár felettük is jócskán eltelt az idő), mert „fel akarnak számolni mindent, ami előttük született”. Szem elől téveszti azt, hogy sokan vannak, idősebbek nála, akik bíztatják és segítik. És ily módon példázza a jó és az ecetes bor közötti különbséget. Még jóformán meg sem érett, zamatát vesztette. Megfeledkezik arról, hogyha felszámolnánk mindent, ami 90-ig volt, ő úszná meg a legkönnyebben. Nyúlfarknyit sem írt.
Ismertem valakit, aki azzal dicsekedett, hogy az 50-es évek után minden román írót ismert. Az egyikkel vadászott, a másikkal ivott, a harmadikkal együtt nőzött. Egyiküket sem olvasta. A könyveiket összetévesztette. Ő maga csak cikkeket írt a megyei újságban. Velünk, „mostaniakkal” lekezelően bánt. Feltettem a fapofát, és megkérdeztem tőle, miben hisz leginkább. „Az élettapasztalatban, uram!” Majd érzelgősen hozzátette: „És a borban.” Jaj a megsavanyodott borocskájának, de jaj nekünk is, hogy még elviseljük őket.
Balázs Boróka fordítása
