Dan Beáta
Kelet vagy Nyugat; Mi vagy Ők?
„egyik is, másik is”1
Problémás a Kelet vagy Nyugat mint választási, hovatartozási kérdéskör. Számtalan sztereotípia lapul e két világrend mögött. Megosztott, felemás válaszok és értési módok, más értékrend, más életminőség; szó, mi szó, másfajta azonosítási mérték jellemzi a nyugatit, és más a keleti civilizációt. Akarva-akaratlan az eltérések félreértéseket szülnek, melyek megbélyegzik vallási, etnikai, nyelvi önazonosságunkat. A hovatartozás témája nem a modern világ hóbortja igaz, napjainkban egyre nehezebb kiutat lelni az Amin Maalouf által gyilkos identitásoknak nevezett labirintusból. A libanoni származású francia író számos művében feszegeti a világ keleti–nyugati felosztásának problémáját. Maalouf 27 évet élt Libanonban, anyanyelve arab, mindamellett immár több mint 22 éve Franciaországot vallja hazájának: „…az ő vizét és borát iszom; kezeim mindennap érintik antik köveit, az ő nyelvén írom könyveimet; számomra sosem lesz idegen ország.”2
A globalizáció korában nem kerülhetjük meg az identitáskeresés problémáját. Meg kell találnunk helyünk a Világ(falu)ban, még akkor is, ha ingoványos a státusunk. Maalouf műveiben az emigráns kifejezés feltételezi a migráns avagy az „émigré” múltat, hősei az identitáskeresés örök dilemmája, az „Ők” és a „Mi” harcát vívják. Ők az elnyomók és Mi az elnyomottak, Ők a többség és Mi a kisebbség, Ők a gonoszak és Mi a jogosak….
A történelmi problémákat személyessé fonják Maalouf történetei. Ossyan Ketabdar, a Levantei kikötők című regény hőse, furcsa párbeszédbe elegyedik múlttal és jelennel. Ossyan – „egy ismeretlen számtalan idegennel körbevéve” – nemcsak egy egyszerű kalandor, de kiváló mesélő is, aki belső utazásra invitálja az olvasót, a történelmi Kelet és a háború sújtotta Nyugat korába. A regény szereplői valós ízű legendákat keltenek életre. „Ez nem az én történetem, másnak az életét beszéli el. A mesélő saját szavaival. Én itt-ott újraszőttem, ahol érthetetlennek vagy összefüggéstelennek hatott. A történet saját igazságaival, amely annyit ér csupán, mint bármely igazság.”3 A könyv lapjain egy végtelennek tűnő történet elevenedik meg, egy családi legenda, tele titkokkal, őrületbe taszított hősökkel. Maalouf szereplői vegyes identitású, bizonytalan jellemű alakok, akik az örmény népirtás, a francia ellenállás, a bejrúti zavargások, az 1948-as arab–izraeli háború eseményeinek részesei és „túlélői”. Személyes történetek ezek, a történelmi epizódok csak az egyén sorsára koncentrálnak. Ebből a regényből kimaradtak a politikai nézetek, a szélsőséges hittételek, itt a személyes mozzanatok írják a történelmet, nem az egyetemessé nyilvánított historizmus. A frankofón író, mellőzve a statisztikák, a politikai manipulációk, a fanatikus érdekellentétek garmadáját, egy másféle úton vezeti olvasóit a történelmi események zűrzavarában. Találónak vélem Ossyan szavait, hiszen: „Ami a Ketabdar ház falain kívül zajlott, nem igazán volt hatással arra, ami a házon belül történt. Vagy ha mégis, fordítottan…”4 Hasonlóan vélekedhet az olvasó Amin Maalouf írásait olvasván, hiszen történetei nem szívják magukba a történelmi különbözőségeket, a vallási, etnikai, faji előítéletek dogmáit, és ha mégis, fordítottan.
Természetesen feltevődik a kérdés, hogy nem illuzórikus kép-e a „közös szenvedélyről” szövögetett álom. Maalouf szereplőit a valóság kényszeríti megalkuvásra, hiszen a fanatizmus és a történelmi zavargások közepette a legszentebb fogalmak is – szabadság, egyenlőség, testvériség? – kiszáradt klisékké semmisülnek.
A történelem során a Nyugat minduntalan egyfajta felsőbbrendűséggel, jóakaratú prédikációkkal viszonyult a keleti kultúrákhoz. Vitathatatlan, mindannyiunk gondolkodásmódja kultúra- és tradíciófüggő. Maalouf az izgalmas romantikus Keletet éppoly hitelesen ábrázolja, akár a tiszta fogalmakra törekvő Nyugatot. Nála mindkét kategória egyazon pilléren nyugszik. Nem osztályoz, nem értékel, csak láttat. „Egy egyénnek lehetnek erősebb vagy gyengébb kötődései egy provinciához, egy vidékhez, egy ismeretségi körhöz, egy klánhoz, egy szak- vagy sportegylethez, egy baráti körhöz, egy egyesülethez, egy társasághoz, egy felekezethez, egy közösséghez, olyan emberekhez, akiknek közös szenvedélyeik, egyazon szexuális nézetük, hasonló fizikai fogyatékosságaik vannak, vagy akik a környezetszennyezéssel vagy más problémával foglalkoznak. Mindezek az egyén (személyiségünk) részét alkotják – de nevezhetnénk akár a „lélek eredetének” is.”5
A Levantei kikötők c. regény sorai – magától értetődően – kibontanak egy szerelmi történetet is. Ossyan – muzulmán, oszmán-török herceg, ugyanakkor a francia ellenállás hőse – beleszeret Clarába, a bécsi származású zsidó lányba. Az ő frigyük allegorikus értékű, az ő szerelmük egyben az író tiltakozása is a Közép-Keleten eluralkodó gyűlölködések ellen. Ossyan története különböző módon értelmezhető, William Ferguson irodalomkritikus véleménye szerint maga a regény jobban hasonlít egyfajta csiszolt íráshoz, mint valós diskurzushoz. Magyarázata szerint, Amin Maalouf minden szereplőjét ideává alakítja, és rajtuk keresztül – allegóriák képében – bírálja az averzióba taszított Keletet.
A regény befejező részében egy párizsi hídon találjuk Ossyant, egy asszonyra vár. A történet nincs befejezve. Se tragikus vég, se boldogságot ígérő végkifejlet. Mindkettőt mellőzi az író. Döntsön az olvasó a szereplők sorsáról. Szabad a választás? Értelmetlennek tűnik-e az egyén és a nemzetek közötti békéről jövendölni? Avagy örök dilemma marad az oly rég dédelgetett, közös értékek fogalmának használata?
A szerző további írásai
