Majoros Enikő
A képzelet és a valóság határán
A képzelet és a valóság határán általában valami megnevezhetetlen alkotói folyamat történik. Az alkotás mindig egyben teremtés is, mely a világban betöltött szerepünk művészi felvállalását jelenti.
A világban való létünk eleve meghatározott társadalmilag, kulturálisan, valamint egzisztenciálisan. A kultúrát nehéz leválasztani közegétől, azaz társadalmi és politikai vetületeitől. De amennyiben a kultúra szavunk még létezhet a szó ideális értelmében, úgy feladatunk különbséget tenni kultúra és tömegkultúra között.
Az ideális értelemben vett kultúra megpróbálja távol tartani magát a populáris közegétől. Berkeley püspök gondolatára utalva: „az alma íze nem az almában van.” Az ízhez az alma és az ember kapcsolatára van szükség. Ez a kapcsolat játszik elsődleges szerepet a kultúra meglétében is, mivel a művészet világában alkotó – műalkotás – befogadó hármas egységéről kell beszélnünk.
A humanizmus örökségeként, ma már elképzelhetetlen a könyv, avagy a textus értelme nélküli kultúráról beszélnünk. De megfontolandónak tartom Schopenhauer figyelmeztetését, miszerint „sokan összetévesztik a könyv megvásárlását a könyv tartalmának a megvásárlásával”. Sajnos a hétköznapi életünkben végbemenő társadalmi és kulturális változások egyre sürgetőbben vetik fel a schopenhaueri gondolat fontosságát.
Ott, ahol nem rendelkeznek a logosz, a kultúra nyelvi, megértési és közlési feltételeivel, ott aligha beszélhetünk a művészet egyetemes avagy interkulturális értelméről.
Molnár Tamás A szubjektum felszámolása című tanulmányában kifejti: „általános mentalitássá vált, hogy az egyént kollektivizálni kell a társadalom megjavítása érdekében.”1
Ez az ún. kollektivizálás, a társadalmi elvárásoknak eleget téve, olyan beszédformákkal történik, melyek kizárólag a ráció szabályaira épülnek. Így a fogalomképzés már nem tartalmaz szubjektív viszonyulást, nélkülözi a misztikus töprengést. Ebben a közegben az individuum, a kiválóság rossz előjellel bír. Ezáltal a nyelv leegyszerűsödik, a beszéd egyszerűen alkalmazkodik a külvilághoz. A beszéd így elveszíti logosz jellegét, kommunikációvá válik.
Molnár Tamás kihangsúlyozza a kommunikáció szerepét a hétköznapok életében. Egy középkori példa alapján, miszerint Frigyes császár kísérlete, melyben az újszülötteknek minden létfeltételt biztosított kivéve a beszéd lehetőségét, a gyerekek halálával végződött.
De ugyanúgy, ahogyan a kommunikáció a mindennapjaink létszükségletévé válik, ugyanúgy igényünk van a fogalmi alkotások képi gazdagságára is. Létezhet-e ideális egyöntetűség? – intézi a kérdést Molnár Tamás a husserli, a habermasi, a popperi világszemléletek felé.
Ha valóban a tárgyi beszéd válik uralkodóvá, akkor kimarad az egyén, a szubjektum ítélete. Ugyanakkor a mai léttapasztalat, mely valóban az individuum, a szubjektum eltűnésével fenyeget, nem tartja fontosnak az önálló gondolkodásmód támogatását. Jogosan veti fel a kérdést Molnár Tamás. Ha a miliő önmaga válik tökéletessé – hol kap szerepet a művészet, a filozófia?
A kérdés megválaszolása nem alapulhat kizárólag a hétköznapi, általános kommunikációs sémákon. A mai tömegkommunikáció-elméletek, elsősorban a közös gondolkodásmód meglétének fontosságát hangsúlyozzák. Ezek a teóriák nem veszik figyelembe a szubjektív, az emocionális kötődések, az egyéni viszonyulásmódok szerepét a hétköznapi avagy az ünnepi beszédmódokban. A műalkotások közege viszont ünnepi értelemben vett beszédmódot biztosíthat a megszólalónak.
Cees Nooteboom egy elképzelt dialógust alkot prózájában, amelyben a klasszikus értelemben vett kultúra nagyjai társalognak. A dialógus helyszíne fiktív: a Kitalált személyek kávéházában zajlik a párbeszéd. A párbeszéd célkitűzése megfejteni, „Van-e csak Európára jellemző gondolkodásmód, világnézetfajta, képzettípus?” – avagy tömören: „Létezik-e európaiasság?”
Ez a párbeszéd egy európai társasjáték résztvevőjévé avatja az olvasót, melyben a kitalált emberek különös sértődékenységgel bírnak, ugyanakkor létüket az alkotóktól és az olvasóktól kapják. A kitalált személyek tipizált alakok: Don Juan, Lear király, Candide, Don Quijote, Hamlet, Stuart Maria avagy Mr. Pickwick egyaránt szóhoz jutnak. De képtelenek dönteni az európai kultúra véletlenszerűsége avagy szükségszerűsége mellett. Mivel a szükségszerűség felvállalása nagy kockázattal járna, a történelemben bekövetkezett tragédiák és hatalmi túlkapások terhének felvállalását illetően. Ezért a válasz kézenfekvő, kizárólag a semleges véletlenszerűség írhatta az európai kultúra történetét.
„Az egész földrész teleírt, lekapart, majd újból teleírt kódexlapokból áll: egyetlen szédítő körmondat.”2 A kérdésre – Ki írta? – aligha kaphatunk választ. Az interkulturalitás igényét fenntartva, talán már nem is olyan fontos számunkra a válasz. Ha létezik ideális értelemben tételezett kultúra, akkor az mindig az egyetemesség igényével kell hogy rendelkezzen. Azzal az igénnyel, mely túllép a maga és a helyzetéből adódó korlátokon. Ahogy azt Cees Nooteboom javasolja, az interkulturalitás jegyében kell vizsgálódnunk, ahol „a kitalált és a nem-kitalált világosan és mindenki számára egybeeshet”.3
A szerző további írásai
