Holló Barna
Mesélő képek – poézis a térben. Számunk képzőművészei: Fátyol Zoltán és Kányási Holb Margit
Februárban volt alkalmunk egy olyan debreceni művész házaspár hitvallásába bepillantást nyerni, mind a munkáik kapcsán, mind kötetlen beszélgetések révén, ahol megtapasztalhatóan a közlési forma nemessége kötelez. Fátyol Zoltán és Kányási Holb Margit személyében a két fáradhatatlan, kutató szemű, tehetségben bővelkedő festőművész és textilművész, nemcsak a debreceni kulturális élet meghatározó alakjai, hanem egyben nagykövetei is szerte e világban.
Egy csöppet sem véletlen, hogy közös kiállításuk alkalmából, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem emeleti aulájában, mondanivalójukban egymást kiegészítve a maguk területéről, a feldolgozandó információs anyag izgalmas „színképeiről” nyerhettünk benyomást.
Fátyol Zoltán festőművész azt vallja: „E titokzatos és felderíthetetlen mélységű világok krónikákat és legendákat egyesítenek, úgy jelennek meg, mint megcsonkított tudósítások, eltévedt üzenetek, melyek mégis minden kétséget kizáróan jelzik a bizonyosság útját.
De a kulcs elveszett, és semmi nem ad megfejtést. Sok bejárat létezik azonban e komponált jelenségkörben, s mindennek velejárója, több nyitott zóna és a köd átláthatósága.”
Tapasztalható, hogy a történetiségen túl, az eseményeknek a szakma lehetőségeit is latba vetve, sajátos, „mesélő képek” világába kalauzol bennünket.
Kányási Holb Margit, „belülről képezi meghatározatlan alakzatait, széttördeli, majd átrendezi a gyorsan változó elemeket, mélységét keresi egy-egy részletnek és elviszi a tudatban már majdnem azonosítható konkrétum határáig, képekbe tördeli a felbomló, majd újra összeálló formákat, és hozzáadja az időt e pillanatról pillanatra változó egyensúlyhoz, s mindezt látni engedi a felszínen. Az őszi erdő misztériuma ez, élve boncolja önmagát és feltárja patológiájának eredményeit” – fogalmaz dr. Vitéz Ferenc művészeti író Szakralizált poézis a térben című anyagában.
E méltatásban különösen az autonóm művészet irányába kifejtett munkásságára figyeltet a szerző, de ehhez szorosan hozzáköthető a művész megfogalmazott vallomása, mint mondja: „Azt kell pontosan megjelenítenünk, hogy milyenek a válaszaink a fontosnak tartott kérdésekre. Milyen a kapcsolatunk a művészettel és az anyaggal, a környezetünkkel és önmagunkkal. Ehhez minél jobban át kívánom magam adni az anyagaimnak, amiből dolgozom, minél inkább meg kell semmisülni az anyagban. Ez a folyamat számomra azt jelenti, hogy az ember szinte beleköltözik művébe. Egy olyan metamorfózis ez, amely a képben válik láthatóvá.” Számára, mint textilművésznek az alkalmazott textilek tipikus világa, funkcionalitása épp oly fontos. Ezt többéves tervezői munkásságának betudhatóan „a hagyatékolás gesztusait” hirdetve, több alkalommal bemutatott kiállítási kísérletei is tanúsítjak, így a ’77-ben bemutatott munkája a Velemi Textilművészeti Alkotóműhelyben.
Újra kell kezdenünk a kabátgombolást
A művész házaspár munkásságának méltatását az alábbiakban azzal a beszélgetéssel egészítjük ki, melyben Holló Barna kérdezte Kányási Holb Margitot.
Holló Barna: Mi a véleményed elődeink népművészettel kapcsolatos szemléletéről, s itt a gödöllői iskolától kezdve a 70-es évek egyéni és csoportos kezdeményezőire is gondolok. Mit találsz követendő példának a mai teljesítményeket illetően.
Kányási Holb Margit: A népművészet megítélése koronként változott és változik. A 20. század elején induló jeles iparművész- csoportosulás, a későbbi Gödöllői Iskola, úgy vélem, európai példát követett kezdeményezéseivel, s itt W. Morris stúdiójára, a kézművességet életformaként szemlélő alkotói elképzeléseire gondolok elsősorban. Gödöllőre több alkotó tért haza külföldi tartózkodásból, új szemléletet hozva magával.
A hazai iparművészeti hagyományok megismerése, a romantikus és szecessziós stílusjegyeknek a népművészeti hagyományok formavilágával való összevetése nagy művészi vállalkozása volt a Gödöllői Iskolának.
A hagyományok megismerésére való törekvés már természetes, elvárható „kötelessége” lett ettől kezdve nemcsak a művészeknek, hanem a műpártoló értelmiségnek is. A torontáli szőnyegkészítés felkarolása és áthelyezése Gödöllőre jelentős eseménye volt az iskola textiles megmozdulásainak, s a hagyomány megőrzésére, megmentésére mindenképpen példát mutatott.
A művészkolóniában zajló együttes gondolkodás a művészetről, a párhuzamosan születő művek, a művészi kísérletek egy irányba mutató jegyei több mozzanatban hasonlíthatóak a kollektív, népi alkotói folyamatokhoz. A közösségvállalás sok mindenben hasonló volt a paraszti közösség tagjainak közös sorsvállalásához.
A közösségben való együttes alkotásnak az ideája sokáig élt a közfelfogásban. Különösen a művészetet, a közművelődést irányító intézmények részéről volt tapasztalható ez az elképzelés, szinte napjainkig. Erre utal a 70-es években indított Fiatalok Népművészeti Stúdiója is, de ne hagyjuk figyelem nélkül az 50-es évek szövetkezetesítő, állami intézkedéseit sem. Ez a két dolog csak látszólag különbözik egymástól.
A szerző további írásai
