Lipcsei Márta
A káosz ritmusai
Nyomok nyomában
Rendszerteremtő igyekezetünk legtöbbször a rendszer hiányát bizonyítja. Noha nélkülözzük az átfogó, egységes narratívát, s értelmezésünk kulcsszavai a töredékesség, az utalás, az irónia, a pszeudo-jelleg, mindez mégis a hiány, az egészszerűség elvesztése, a valóság jelentésének – ha már a médián kívüli, reflektálatlan valóságról mindenképpen le kell mondanunk – visszavétele szempontjából fogalmazódik meg. A szerző sokszor a modernizmus alapállásából egységes művilágképét a töredékes, hiányos, kiüresített képek világából vezeti le. Többdimenziós határátlépések új jelenségei foglalkoznak a modernista tradíciók felmutatásával. A művekből kiolvasható revelatív formai szempontok: az idő-, a tér- és a valóságábrázolás mozgóképi manipulálásának taktikái, melyek az ezredforduló mediatizált hétköznapjaiban bolyongó lelkek világához alig jutnak el, mivel ezek nem a tudat, hanem a tévé képei között élnek.
Rendszeralkotóként, rendteremtőként próbáljuk leírni a káosz világát. Érzékeljük a modern utáni vágyat, a posztmodern gesztust, amelyek az egész beláthatatlanságából, a folyamatok leírhatatlanságából, valamiféle kétségbeesett hiányból táplálkoznak – ahogy az álomból rémálom lesz. Ennél is fontosabb azonban annak felismerése, miképpen fordul át a hiány egyfajta otthonossággá, a töredékesség elfogadása a sokféleség szabad játékává. A „káosz ritmusának új minőségét” próbáljuk megteremteni.
„A lábam sok, vagy a cipő kevés?” (Nádasdy Ádám)
A referencialitás démona beáramlik a lírai mű érzékeny közegébe, amely, mint tudjuk, nem utalhat másra, mint önmagára vagy legfeljebb a nyelvre általában. A mű alapszövete a szöveg, melyből a líra sajátos hálója szövődik. Ha a versben van egy – legalábbis látszólag – a versen kívüli diskurzusban is megszólaltatható gondolat, probléma, meditációs tárgy, nos, ez csak az önreferencialitás dogmatikusait zavarja. Azokat, akik képtelenek megtalálni az átjárókat a lírai és a nem lírai nyelvhasználat között, akiknek a szenzibilitása nem terjed odáig, hogy érzékeljék a kétféle diskurzus egymásra épülését. Az ilyen befogadó nem fog igazi esztétikai kapcsolatot találni a költészettel, ugyanis vagy megrendítő emberi dokumentumként olvassa (ez a jobbik eset), vagy a didaktikus, moralizáló, „késő”, vagy még annál is elkésettebb modernségként, amely valójában már nem vesz részt „a líra ma” nevű játékban. De hagyjuk az érzéketlen befogadás lehetőségeinek taglalását. Tételezzük fel, hogy mindenki, aki a kezébe vesz egy könyvet, empátiával közelít hozzá, így a befogadás észrevehetően átstrukturálódik, a robbanó gránátrepeszek nem egy középpontból freccsennek szanaszét, hanem aszimmetrikus nyílhegyekként egy virtuális középpont felé, vagyis a szöveg felé tartanak.
Így érthetővé válik, hogy a költő vajákos, gyémánttá bűvöli a porba hulló könnyet, verseiben legyűri a halált, versíráskor a tigris bajszát ráncigálja, és soha nem issza a „hő vért”, legfeljebb csak mondja, ha van rá rím, és van miért mondani.
Kétarcúság
Az illuzórikus valóság kétarcúságot rejt magában, pontosabban a két arc önmagában rendkívül markáns vonásait – ti. a valószerűség és a teremtettség –, különösen az elektronikus, illetve digitális média korában társadalmi, ideológiai, hatalmi kérdéssé vált. A művészet az egyre észrevehetetlenebb, a mindennapokba belesimuló, pontosabban azokat helyettesítő, mind riasztóbb fejlemények árnyalt – és a médiával szemben bizony hatástalan – háttérelemzését végzi a valóság és a fikció látszólag egymást kizáró praxisának egymásba forgatásával. A megörökítésnek és az emlékezésnek, a létezésnek és a hiánynak, a vannak és nincsnek a dialektikus redukciója jelöli ki a műalkotás szellemi horizontját. Az elemzés viszont ugyanazt a motívumot járja körül: a lyukat, vagyis a körülhatárolt semmit, a láthatóvá tett hiányt, a tapintható ürességet, a hiány nyomát, a nyomozást a hiány után.
Te rongyos (elm)élet!
Az olvasás/írás „felelősségteljes, igényes munka és önfeledt játék, a szöveggel való munka nagy öröme” (Derrida). Labirintusértelmezésben, a szimbólum a való világ útvesztő jellegén túl az olvasott szöveg, a mű világára, illetve az emberi elme kiismerhetetlenségeire is utalhat. A kánon szó többszólamúságot jelent. Az irodalmi kánonok természete, egymás mellett létezése és a kánon működése az értelmezői közösségek létrejöttétől és fennmaradásának körülményeitől is függ. Az értelmezői közösségekkel kapcsolatban meg kell különböztetnünk a professzionalista és a laikus értelmezők táborát. A profi értelmezés „maradjon közel… bizonyos koszenzuális normákhoz, de támogassa a sokféleség, az eltérés, a különbözés eszméjét”. Vagyis a profizmus továbbéléséhez – akárcsak a kánon vagy az értelmezői közösségek fejlődéséhez – elméletileg szükség van a kívülről jövő impulzusokra, bár ennek gyakorlati megvalósulása kérdéses marad.
Ha bekövetkezne az értelmezés emancipációja és átértékelése – a kor „betojt értelmezője” helyett a „nyitott értelmező” jelenne meg –, akkor talán az önállóbb és bátrabb irodalmi művek (akár fecsegős, vacakolós vagy éppen bíbelődő) olvasatai is megjelennének, így a zsákutca hosszú távon labirintusnak, a tévelygés delíriumos bizonytalansága élvezeti forrásnak bizonyulna.
Mindent egybevéve úgy fogalmaznék, hogy „valódi” műélvezőként egy szöveg beható befogadását gyakorlatilag elméleti kérdésnek kell tekintenünk.
A másként-lét
Egy költő halála éppannyira kezdete, mint amennyire vége valaminek. Az életmű lezárult, nem bővül tovább, de a minőségi bővülés csak most kezdődik, amikor az irodalomtörténet és az olvasók műegészként tekintenek a lírai életműre, és mint ilyennek alkotják meg újabb és újabb olvasatait. A költő jelen idejű beszédét hagyta ránk verseiben, és énjének ez a narrátor-alteregója a maga halhatatlanságában fog beszélni, amíg csak akad ember, akit érdekelnek ezek a költemények. Borgesnek igaza van: a költő halála egyben ennek az örök életű narrátor-alteregónak a születésnapja is.
„A költészet hírszerzés odaátról” (Orbán Ottó)
A költészet az irodalom egyik ága, mely lehet, hogy nem a mondhatatlan mélységei, hanem a meghatározhatatlan tartalmú közlések vákuuma felé halad.
Kronométeridő
A kötésen átütő vér elemi erővel tudatja velünk: sérültek vagyunk, a kötés csak befedi, de nem állítja el a vérzést. Hiába szeretnénk egyensúlyt teremteni, a robbanás után szerteszét száguldó szilánkok tömege, akár a szétpattant üvegtábla ezernyi villogó tűhegye, landol, feltépve a felületet, tüskeként a bőr alá hatol. Mit sugall Kronosz, az idő? – a másodpercek, az órák mozaikjaiból összeálló tömeg: az évek, kegyetlen percegése, ketyegése, az üresjárattal, alvással elvesztegetett, elhullajtott idő, a felesleges idő, a közömbös, közönyös idő, a ránk nehezedő tehetetlenség miatt elhullajtott létdarabkák, az indulás és megérkezés közé szorult reménytelen idő.
