Szilágyi Aladár
A csütörtöki teapartner
Dorottya kendőzőszer-cserezte, olajzöld arcát tartja oda a záporkorbács paskolásának. Hajkoronája kibomlóban, végigsziszereg rajta a hűvös eső. Messzejáró szemmel lépdel a feketebangitával szegett sövénykerítés mentén, gyűrött gyömbérpiros szoknyája csupa lucsok. A bensőjében tanyát ütött szorongás kifinomítja érzékszerveit, a környék hamuszürkéje lassan otthoni formákra, illatokra bomlik: időtlátott kerti székek, rozsdás vízköpők között menta- és árnikaszag kíséri.
Futton-futva halad végig a trófeákkal telezsúfolt üveges verandán. A legbelső szobából fény szüremlik ki, s dudorászással egybeszőtt, halk neszezés. A sárgaréz ráccsal díszített kandalló tűzvörös foltokat lobogtat, a fehér állólámpa fényében amott, a sarokban szülőanyja pergamen bőre világít. Magatudatlan kucorog az ágy peremén, sárgásfehér, fekete konty övezte arcán félszeg mosoly. Valaki, egy föléje hajoló férfi dünnyögve-dudorászva törölgeti jókora szivaccsal a nyakát, a vállát, a mellét. Amikor megfordul, hogy a mosdótálba mártsa a szivacsot, kezének hervadtan elnyílt mozdulatában zavar fészkel.
– Máris megérkezett, művésznő? – hebegi. – Pedig még nem készültünk el a reggeli tisztálkodással…
– Nem kéészüültüünk el? – nyomatékosítja Dorottya ingerült féltékenységgel a szokatlan helyzetet pontosan fedő többes szám első személyű igét. – Mit keresünk itt, és mi a frászt csinálunk itt, Kertész úr?
– Én csak… Ágneskét, pardon, az édesmamáját ápolgatom… Mert, művésznő kérem, ahogy megtörtént a baj, én rögtön sürgönyöztem kegyednek, bár tudtam, hogy amíg filmezik, nem tud hazajönni. Ahogy meghagyta, azonnal fölfogadtam a Banduránét, de őkelme csak állandóan dohogott, hogy neki főzni is kell, meg pelenkát mosni a kedvesmamára, meg ápolgatni őt. Kérem tisztelettel, én az első perctől fogva segítettem neki, bevásároltam, takarítottam, emelgettem Ágneskét, pardon, a mamát. Mégis csekélylette a pénzt az a perszóna, pedig megígértem neki, hogy amikor megkapom a nyugdíjamat, mindig megtoldom egy százassal, mégis kevesellte a fizetségét. Így hát kénytelen voltam magam ellátni a kedvesmamát…
A beteg most szólal meg először. Félrecsempült száján hörögve buknak elő a hangok:
– Herhely… Herhely…
– Mit mond?
– Gergelyt, pardon, a művésznő megboldogult apukáját szólítja. Ugyanis azt hiszi rólam, hogy én ő vagyok… Nem ismer meg, senkit sem ismer meg… – magyarázkodik a férfi, és a beteg fölé hajolva szakszerű, gyors mozdulatokkal kenegeti, púderezi a felfekvéseit.
Dorottya megkövülve állingál, hirtelen végigszánt rajta minden itt dúló gyötrelem. Lám: ez az öreg gavallér, anyja titkos imádója, minden csütörtöki teapartnere, özvegyi gyászának megtűrt statisztája egyes-egymaga felvállalta, hogy enyhítője és tanúja legyen e hajdan balladásan szép asszonyi test végső bomlásának.
A férfi magafeledten dudorászik, majd észbe kap, és abbahagyja. Bocsánatot kérő mosollyal fordul a jövevényhez:
– Megkérném a művésznőt, hogy segítsen kicserélni a lepedőt, én addig felemelem… Ágneskét.
Óvatosan karolja a félig béna testet. Az asszony feje a vállára hanyatlik, még mindig acélosan fekete fürtjei összekuszálódnak a férfi seszínű, kopott hajával.
Dorottya lázas kapkodással teringeti, rendezi, simítja a patyolatvásznat, felveri a pihevánkost. Visszafordultában tenyere egyszerre érinti anyja sötét meg a gavallér szürke tincseit…
