Bogdán László
A fotográfiák (részlet a Polinéziai útvesztő című regényből)
„Akkor kedves Ricardo, készítsd elő az egészet! – javasolja Álvaro. – Mi addig Serach-sel lemegyünk borért a pincébe. Hátha előcsaljuk a papagájt is, mert szerintem nem szellemek és nem csavargók vannak ott, hanem a hollandus magánytól félőrült papagája, aki bizonyára unja magát és azért röhög olyan illetlenül, hogy becses személyére felhívja a figyelmet…”
„Mióta kóvályoghat a járatok sötétjében az a szegény madár?” – kérdezi érdeklődve Soares.
„Mióta a holland kereskedő, felesége halála után eladta házát és én ideköltöztem. Van annak immár két hónapja is…”
„Szerencsétlen Henrik. Az agyára mehetett az egyedüllét – sóhajt Soares. – Ne nevessenek ki, de én mindenkinél jobban megértem ezt, hiszen sokat, nagyon-nagyon sokat voltam egyedül… Tulajdonképpen a kétségek könyve is erről szól. Az egyedüllétről. Állandóan úgy éreztem magam, mint egy hajótörött, aki éppen akkor fullad meg, amikor föltűnnek előtte a mesebeli szigetek, azokon az aranyfényben fürdő ibolyakék tengereken, amelyekről távoli ágyán fekve álmokat szőtt…”
„Én is – jegyzi meg lemondóan Vicente Guedes. – Én is tudom, hogy mit jelent a magány… Higgyétek el, egészen addig, amíg partra nem szállottam ezen a szigeten, ahol Bernardo is bizonyára meglátta a sokat álmodott, aranyfényben fürdő, ibolyakék tengerét, a fehér tarajú hullámokat, egyedül voltam… Azután jöttetek ti és sorsom váratlan ajándékaként, Pauline… Tényleg jó lenne befogni és visszacsalogatni azt a beszélő papagájt…”
„Én is, többnyire egyedül voltam – áll fel Tejve, megropogtatva a csontjait, s ásítozva magyarázza. – Számomra az egyedüllét volt az élet egyetlen módja, amelyet még el tudtam viselni. Így is, időnként szinte beleőrültem a tehetetlenségbe. Hogy látom a világ állapotát, a bajokat és nem tudok segíteni rajta. Ültem, gondolkodtam és írtam a toronyszobámban, beszélgetni is, csak a baglyaimmal beszélgettem, néha sétára indultam kastélyom félhomályos, szellemek járta folyosóin, megálltam őseim páncélzata előtt és néztem a sisakokat, amelyek hajdan annyi, a kelleténél makacsabb Tejve, bizonyára forró fejét is védték, és mi végre, kérdem, a kardvágások okozta horpadásokat bámulva, azért hogy azután szívroham végezzen velük, vagy a fekete halál? Néha sétákat tettem az erdőmben is, néztem a fákat, a csodálatos alakú gombákat, a madarakat, ilyenkor megtelt a szívem részvéttel és szeretettel, szégyelltem, hogy én, Álvaro Coelho de Athayde, Tejve tizennegyedik bárója, aki eredetiben olvasom Tao The Kinget és Hénoch apokalipszisét, a Talmudot és a Koránt, Hermész Triszmegisztoszt, az egyiptomi halottas könyvet, a Védákat, Hérakleitoszt, Empedoklészt, Platónt és a római költőket és történetírókat, a mágusokat és a kabbalistákat, nem ismerem az ősi erdőmben termő gombák és az ott tanyázó madarak nevét. És hálatelt szívvel fogadtam meg, hogy haladéktalanul beszerzek egy gomba- és egy madárhatározót… De az ilyen pillanatok viszonylag ritkák voltak. Inkább az egyedüllét volt a jellemző életvitelemre, belátom, hogy egy papagájnak, aki ráadásul, bizonyára mozgalmas élete során, megszokta az emberek társaságát, mégsem ez az ideális létállapot… Tényleg vissza kellene csalogatni Henriket. Már nagyon sok mondanivalója lehet…”
„Hidd el, kedves báróm – veszi magához Álvaro a pisztolyt s a zseblámpát, intve a szintén felfegyverkező Searchnek, hogy kövesse –, mindannyian magányosak vagyunk, mint a te, torony körül kerengő, nyughatatlan baglyaid… És, mint Poe hollója, ez a nemes fekete madár, akit nem véletlenül szerepeltet egyik festményén Gauguin is, a sziget szerelmese, ahol az ágyon fekvő és bizonyára a mindenütt jelenlévő és őt kísértő tupapauktól rettegő mezítelen lány éppen olyan egyedül van, mint ajtóban megjelenő két szomszédasszony és az ablakban tollászkodó ében madár…”
„És ezt épp te mondod?! – csóválja a fejét Bernardo Soares. – Te, a lisszaboni éjszakák hercege, a táncparkett őrdöge, a krupiék réme, akinek kalandos életéről bulvárlapok cikkeznek…?”
„Ez csak a látszat – nevet Álvaro. – Az ember egy labdarúgó mérkőzés zsúfolásig tele stadionjában is olyan egyedül lehet, mintha a sivatagban bolyongana.”
„Ezt nem mondhatod komolyan?!” – áll fel döbbenten Bernardo Soares.
„Arról is szó van, hogy milyen világban élünk – magyarázza kedvetlenül Search. – Erről soha nem szabadna megfeledkezni.”
„A századok legmélységesebb és leghalálosabb unalma hullott ránk – borong Tejve. – az összes lehetséges erőfeszítés hiábavalóságának és minden szánd ék ürességének mélységes megtapasztalása…”
„Ez – nevet Álvaro –, mondjuk így, a metafizikai megközelítés. De a korról, melyben élnünk adatott maga Fernando is lesújtóan vélekedett egyik verses pamfletjében, a salazari ideális állammal gúnyolódva szarkasztikusan jegyzi meg:
»Számomra te vagy a rend kormánya:
Portugália nem csak egy ábra
a térképen – még az is te vagy.
Ó, te Új Állam, te Terror Háza,
menekülj előlem, ha tudsz, szaladj!
Nemzeti Egység, te kedves,
Hogyan is nőjön a blokkunk,
Hogyan is férjek szívedhez,
Víz fölött siklik a talpunk,
Hát együtt kéne maradnunk…«”
A szerző további írásai
