Váradi Nagy Pál
Halálapu narancsai
Negyven körül az ember máshogy lát dolgokat, hiába is tagadod. Hazudsz, ha csak bólintasz, mert valójában nem számolsz ezzel. Vegyük például, idefele jövet a villamoson, a barnát. Hosszú volt a lába? Ha csak azt hiszed, akkor máris beláthatod, hogy igazam van. Nem a lábát figyelted, nem is, hogy barna, hanem a kis flakon vizet a kezében, hogy párás az üveg, tehát hideg benne a víz. A hűs víz és a verejtéked járt a fejedben, övön alulra nem jutott gondolatod. Negyven körül, és pláné fölött, az ember másképp lát dolgokat. Hiszed?
A folyosón beszélgetett valamit az orvossal, felismertem a hangjáról, alkudozott, próbált bizalmasan, csak hát az öreg kecske nagyothallott. Megegyeztek, aztán megjelent az ajtóban. Tornacipő, kopott, de tiszta farmer, kockás vászoning, egy kispénzű szatyor, és kissé mosolygott is, azaz egyáltalán nem úgy festett, mint az ember várná. Biccentett, átvette bal kezébe a szatyrot, jobbjával az enyémért nyúlt, megszorította, hogy vagy, pajtikám? Fene a humorodat – gondoltam –, hogy pont te kérdezed. Kösz, ramatyul. Leült az ágyam szélére, hogy néz ki ez az ágynemű, majdcsak kicserélik, meséljek már, hogy vagyok. Hát, apu, itt vagy, úgyhogy ezek szerint – ugyan már, ne gyerekeskedjek. Ez egy kórház, mindig akad neki dolga errefelé. Gondolta, beugrik. Bólintok. Kezdem mondani, hogy nagyon magas, nem akar lemenni. Adtak jégtömlőt, mutatom. A budi is és a mélyhűtő is fényévekre van az ágyamtól. A kilincsnél, a pottyantós telefonnál, a kisasztal sarkánál és a szekrénynél meg kell pihennem. Oda-vissza. Megnézi a homlokomat, forró, és húz egyet a száján, na ne sajnáltassam már magamat. Különben – sajnos – a fejem tiszta. Erre elmosolyintja magát, hogy ezt ő is tudja, mármint gondolta, ugyanis tapasztalata szerint a családom átlag negyvenkettő-félig bírja tiszta fejjel, a rekordot én is tudom, ki tartja, negyvenhárom-héttel. Nagyon örül, hogy nem lázálmodok össze minden zagyvaságot, szatyor, hozott ásványvizet, kell a folyadék, a sós kekszet a doki megtiltotta, de a narancsot ugye szeretem. Kezet mos, felvágja, egyek. Meg van itt ez a keresztrejtvény, a feladvány az idézet második része, ki itt belépsz. Elismeri, kicsit morbid, tekintve a kórház állapotát, de legalább addig sem a fokokon jár majd az eszem.
Még van öt perce, egy cigire nem ugrok ki vele a folyosóra? Persze csak viccel, de talán majd egy hét múlva. Feláll, végignéz rajtam, lucskos, csapzott ágynemű, épphogy lélegzik, na majd eldől, pajtikám, holnap megint beugrok.
A franc essen bele, de nehéz, fordulok, hát látom, hogy a kamionos le van sápadva, pedig eddig eleven fickó volt, mindenről eszébe jutott egy kurvája, és elmesélte az esetet. Elkapta a tekintetemet. Ez ő volt? Kérdezte. Bólintottam, hogy igen, apu volt az, hozott narancsot, vegyen, én most úgysem bírom mindet megenni. Én nem félek tőle? És nem vett a narancsból. Aputól? Most mi a bánatot lehessen erre válaszolni? A volt katona napok óta most szólalt meg először – annyit lehetett tudni róla, hogy a szerbeknél volt, nyakig benne, de hogy melyik oldalon, különben kutyabaj sárgasággal feküdt itt, nem nagy dolog. Kedves tőle, hogy hozott narancsot. Mondta. A tata a kamionoson túlról zsémbelt egy kicsit, hogy vegyük őt is észre, az asztalos csitította. Valami gombát tüdőzött be az import deszkákról, köhécsel, amúgy jól van.
A macska rúgja meg ezt az ágyneműt, hogy nem cserélik. Sakkozni tudok? Kis, mágneses készlet, az újságostól hozta, most így hirtelen nem talált jobbat. Azzal megint leül az ágyamra, hogy vagyok. Úgyis én vesztek. Csipetnyi optimizmust! És mosolyog. A tata odakéredzkedik a kamionos ágya sarkára kibicelni, az asztalos is felkönyököl, a volt katonát még a tegnap kiengedték, üres az ágya, csak a kamionos fehéredik mindegyre halálapu láttán. Majszolom a narancsot, lépek. Rég sakkoztál? Kérdi. Vagy fél órája. És húzom a számat. Nagy szemekkel bámul, hogy mégis kivel, hol – voltam a budin: magammal, hát apu nem figyelte a folyosón a követ, fekete-fehér kockás? Erre apu, hogy jól rászedtem. És még a poén melegében, alig észrevehetően a kamionos felé int, cinkosan bekacsint nekem, lép, vakkantja, hogy SAKK, mire odaát kifolyt a hűtővíz. Nem is néz oda, úgy kuncog, csak a tata zsémbelte, hogy melegbe tenyerelt. Holnap megint bejön, meglátja, mire alakulok.
Felpattan, hogy a cammogó nővérkét megállíthassa egy szóra. Kifelé indulnak. Kevéske alázatoskodás, meghajtott fej, gyászos arccal bólogatnak mind a ketten, hogy milyen siralmas az anyagi helyzet. És nem fizetik rendesen az egészségügy dolgozóit, erre se jut, arra se jut, bezzeg az elvárások, most is túlórázik szerencsétlen, alig áll a lábán. Apu elővett egy bankót, minden bizonnyal valuta, mire a nővérke szeme felcsillant, de mert az orrát továbbra is húzta, előkerült még egy ugyanolyan bankó. Jól van, megnézi, mit tehet, habár tudnia kell, kedves, hogy ez szívesség, kötelességén és erején felül teljesít, és nem ő tehet róla, hogy a kórház olyan, amilyen. Bólogattak, persze-persze, és hallatszott, hogy a nővérkének kínosan messzire kell cammognia, talán pénzt is kell váltania, illetékek, csekélyke vám, hogy a tiszta ágyneműt kiadják neki.
Negyven körül vagy, fogadd el, hogy másképp látod a dolgokat. Napi négy injekció, hétvégére kettő bónusz. A múltkor, amikor becsöveztek, mi járt a fejedben? Mint mielőtt beutaltak volna. Nem a barna, különben megmondhatom, hogy gyönyörű volt a bőre, nem topmodell, de a nyomot hagyó fajtából. Láttad? A hűs vízen járt az eszed. Meg hogy halálapu másnap hoz-e narancsot.
Ásványvíz, narancs, hozott emellett szimpla kekszet, és úgy mellékesen kitett még az éjjeliszekrényre egy homokórát is, perceken belül lepereg, és veszi a sakkot, a mágnesek tartják a múltkor félbehagyott partit. Nyugtázza, hogy végre kicserélték az ágyneműmet. Játsszuk le gyorsan, nincs sok időnk. A kamionos megint fehér, a tata biccent a pergő szemeknek, hogy ő érezte, és szinte örült, hogy nem tévedett. Az asztalos szundikált, a volt katona ágya meg még mindig üres volt. Nem tudok a táblára figyelni, az időt lesem, hogyan fogy, és folyik a szemembe a sós verejték. Pajtikám, megint gazolsz, és bólintott a homokóra felé, lepergett. A partit majd holnap befejezzük, és bokán kapta az asztalost, lehúzta az ágyáról, és még mindig fél lábától fogva kivonszolta a kórteremből. Elvitte.
Másnapra lement a lázad. Apu helyett a volt katona jött be, rendesen, látogatási időben, nem mint apu, hogy egyszer-egyszer éjszaka is beköszönt, ha valamelyik szomszédos kórteremben akadt dolga. Ott állt a félbehagyott játszmával a tábla az éjjeliszekrényen, majd máskor befejezitek. A volt katona nem tudott az asztalosról, a maga volt ágyát is üresen találta. Azaz kettővel több narancsot hozott. Kezet mosott, pucolta, osztotta, velünk ette. A seregben sosem volt narancs. Mondta.
