Gittai István
Az otthonkeresés könyve (Benke László Otthonkereső című regényéről)
Úgy adódott, hogy életkoromhoz, szövegigényemhez éppen hozzáillő könyv került a kezembe, nevezetesen Benke László Otthonkereső című emlékező regénye, melyet a Hétkrajcár Kiadó jelentetett meg 2008-ban. Olyan olvasmány ez a könyv, mely jó darabon csak somfordálva követ, akár a kóbor kutya, mely félve-remélve várja részedről a jóindulatú jeleket. Meg olyan is ez az emlékes regény, amelynek akár Magyar Jánosa is lehetnél. Vagyis, ha a helyszíneket – a szülőfalut, a választott nagyvárost –, a csetlés-botlást, az ösztön-mundért, a kései felismerést, a magadét behelyettesíted. A mihályfalvi Máté Imre valamikor a hetvenes években négy verssorba tömörítve fogalmazta meg e hagyományt ös szekuszáló, szétszaggató, felrúgó valóság-problematikát: „Városról jönnek. / Faluról mennek. / Hozzák a zajt. / Viszik a csendet.”
A csendvivő Benkő László Magyar Jánosa minden kétséget kizáróan tipikus figurája a múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes éveinek. Fővárosi gyárba viszi a sodrás a kapaszökevényt. A kamasz nem törődik azzal, amit maga mögött hagy. Nyers ösztönlényéből aligha futná többre, másra. Szerelem, házasság, gyerekek, válás, új szerelem… Peregnek az évek, s úgy hatvan felé Magyar Jánost özvegyen maradt édesanyja betegsége rádöbbenti arra, hogy segíteni, szeretni sose késő. S teszi a dolgát az éppen munkanélküli, otthonkereső férfi. Érdekes módon kicsiny szülőfalujában egyszeriből cselekvési tér nyílik előtte. Felújítani, rendbe hozni az öreg házat, amelyben ha nem is ő, de egykori, elvált felesége s hazajáró gyermekei számára megteremtődhet a biztonságot adó otthon.
Benke László könyvének olvasása önvizsgálatra is alkalmat ad. A recenzens most sem titkolja röstelkedését, a szakadékot, az űrt, melyet nem kellő odafigyelésből egykor szüleinek okozott. Igazából csak a szeretet és az otthon fedele, melege oltalmazhat, védelmezhet e világon. A gyökértelen ámokfutás, a hagyománytagadás hittelenségbe, nihilbe vezet. Magyar János középső fia, a heroinfüggő Sándor a sír széléről kapaszkodik vis sza a létbe, s találja meg a helyét a falusi favágók között, abban az erdőben, amelyet apja egykor suhanc és csitri társaival csemetésített.
Olvasás közben itt-ott ceruzával alá-aláhúzogattam számomra tanulságos sorokat, ilyeneket: „Mi szoktunk vért ontani? Nem. A mi vérünket szokta ontani a hatalom. Krisztus vérét. Azét, aki szelíden ellenáll a gonosznak. De a gonosz gonoszabb a gonosznál: nem vállalja gonoszságát.” „Fiam, a döntésképtelen ember olyan, mint a vizes agyag. Gyúródik és mállik erre is, arra is.” „Azt látom, hogy az egyedülálló embernek nagyon szomorúan megy le a napja.”
Hogy ki-ki hazatalálása megvalósul-e vagy sem? Annak óhajtása, igénye is – gondolom én – kicsikét közelebb visz a célhoz. Eme nemes szándékot oltja belénk Benke László szóban forgó regénye, amelyet ezúton ajánlok figyelmükbe.
