Dr. Soós Árpád
Van-e aktuális üzenete Bethlen Gábor politikájának?
A reformáció elindítójának, Luther Mártonnak negyedszázaddal fiatalabb kortársa a francia származású genfi prédikátor, Kálvin János, félezer évvel ezelőtt, 1509-ben született. Hitújító teológiájának hatása a mohácsi katasztrófa után különösen Debrecenben és Erdélyben volt a legerősebb. A Magyar Református Egyház a 2009. évet a Kálvinról szóló egyházi jubileumi megemlékezések nyitó évének nyilvánította. Szinte önként adódik a magyar történelem egyik kiemelkedő alakja, a kálvinista Bethlen Gábor történeti felidézése. Erre ma is Szekfű Gyula múlt századi történetíró 1929-ben írt Bethlen-monográfiája nyújt kiindulópontot. Jelen dolgozatunk kérdésére csak egyértelmű válasz lehet adekvát. Szekfű ambivalens monográfiájában ugyanis éppen a Bethlen-jelenség bármikori időszerűségének kétségbevonása kapott hangot. Neokonzervatív történeti portréja lényegét tekintve negatív képet rajzolt Bethlenről, amely nagy vihart váltott ki, de a trianoni Magyarországon csak egyetemi körökben, ellentétben a Száműzött Rákóczi című könyvével, amely az első világháború kitörése előtt, 1913-ban jelent meg. Az első gazdasági világválság pusztító hatása, amely újabb csapást mért a Bethlen-kori Erdélynél kisebb területre csonkított Magyarországra, terelte el a közfigyelmet Szekfűről, pedig éppen az idő tájt lépett elő hivatalosan is jegyzett történetíróvá. az ún. Szekfű-iskola élén azáltal, hogy Bethlen István akkori miniszterelnöknek köszönhetően elnyerte egy élvonalbeli társadalompolitikai folyóirat: a Magyar Szemle szerkesztősége feletti rendelkezést. A sors fintora, vagy talán Szekfű céltudatos időzítése volt, hogy halála háromszáz éves évfordulóján tört pálcát Bethlen Gábor XVII. századi politikája fölött. Ekkor készült lemondani Bethlen István miniszterelnök, a XI. századig visszavezethető Bethlen-ágon a fejedelem távoli rokona. Az ún. első gazdasági világválság lehetetlenné tette ugyanis egy évtizedes működése nagy eredménye: a magyar történelem Trianonban megalapozott addig legnagyobba válságkorszakában a csonka haza talpra állítására, majd stabilizációjára irányuló politikájának továbbvitelét.
Szekfű ambivalens historikus látásmódja a nagy elődöt, a kálvinista Gábriel fejedelmet monográfiájában tipikusan újkori politikusi és hadvezéri fenoménként állította az olvasó elé. Mégis – nem kis cinizmussal – tizenhat éven át tartó, kálvinista szellemben gyakorolt uralkodását machiavellizmussal fertőzött, történetileg időszerűtlen, az utókor emlékezetéből rég kihullt történetnek tüntette fel. Éppen annak a Bethlen Gábornak az alakját állította be irreleváns történeti személyiségnek, aki Erdélyt soha nem látott módon felvirágoztatta – az akkor legkorszerűbb merkantilista gazdasági, és az ellenreformáció idején kálvinista szellemben szigorúan fegyelmezett állandó sereget hadban tartó katonai, illetve nem utolsósorban a Hunyadi Mátyás-kori fényes humanista és reneszánsz hagyományokat Erdélyben a reformáció szellemében is nagy becsben tartó kulturális szervező munkájának eredményeként, amelyet Európa-szerte elismertek. Mindezt két megelőző borzalmas korszak után valósította meg, Mindkétszer személyében is veszélybe kerülve, menekülni kényszerült Erdélyből. A korábbit Básta osztrák tábornok neve fémjelezte. Az általa megvalósított erdélyi Habsburg-rémuralmat az ország második Mohácsaként emlegették. A másik dicstelen korszak Báthory Gábor Erdélyt anarchia felé sodró ötéves alkalmatlan uralkodásához fűződik. Szekfű nemcsak Bethlen Gábor történeti szerepét nem értékelte, de aulikus optikája Erdélyt is kategorikusan pusztán földrajzi kategóriának tüntette fel annak ellenére, hogy a Bocskai-szabadságharc győzelme után az erdélyi fejedelemséggel – a valóságnak megfelelően az önállóságát kifejező – a korabeli Európában ezen a diplomáciailag használatos megnevezésén, ami már nemcsak de facto, hanem de jure függetlenséget jelentett – tárgyalt mind a Habsburg császár, mind a török szultán. A török előtt – Erdély számukra sem kockázat nélkül megnőtt tekintélye különösen a Bethlennek köszönhető westminsteri szövetségbe egyenrangú tagként történt belépésekor nőtt meg.
A történeti analógia kérdése
Miként a XVII. századi protestáns történetírók Bethlen Gábor és a keresztény államszervező Szent István, illetve a reneszánsz uralkodó Hunyadi Mátyás történeti szerepét összevetve, a magyar régmúlt és közelmúlt két egyaránt kimagasló korszakában láttak hasonlóságot, úgy XX. századi historikusok is – köztük Szekfű Gyula – párhuzamot vont Bethlen kora és a saját koruk között. Szekfű azonban – ellentétben nemcsak a XVII. századi történetírókkal, hanem a XX. századi Bethlen-kutatókkal is – kizárt bármiféle analógiát a mohácsi vészt megelőző, vagyis „a független magyar közép-európai hatalom elbukása” előtti bármelyik korszak és Bethlen korszak között. Ez a kategorikus megszorítás előrevetítette, hogy Szekfű – ugyan nem nyílt sisakkal – Bethlen Gábor történeti szerepe negatív beállítására keresett történeti párhuzamot. Világosan utal erre Bethlen-monográfiájának a következő megállapítása: „Az erkölcsnek, és az emberiség magasztos javainak emlegetéséből ez a korszak is (ti. a Bethlené) derekasan kivette a maga részét…” Mintha csak a valláspolitikai hangnemre átírt modern népszövetségi és örökbékefenntartási frazeológiát hallanánk.” Ez a hevenyészett megállapítás is inkább történetírói bombaszt, semmint konkrét lényegi párhuzamvonás két történelmi korszak között. Rugonfalvi Kiss István debreceni professzor, aki nem osztotta Szekfű történelemfelfogását, 1923-ban, Szekfű Bethlen-könyvét megelőzően kiadott „Iktári Bethlen Gábor” c. hosszabb tanulmányában ezt írta a török kori és a XX. századi Magyarország analóg helyzetéről: „A mohácsi vész után két, majd három részre bomlott Magyarország sorsát – napjaink szenvedése alatt érthetjük meg.” Ebből világosan kitűnt, hogy a két egymástól távoli korszak történeti igazságainak felderítése nem nélkülözheti a történetírói empátiát. Erre viszont – mint Bethlen-monográfiája is bizonyította – Szekfű nem volt képes. Minden beleélés nélkül tekintette át azt a korszakot és benne Bethlen fejedelmi politikáját. Szellemtörténeti felfogása a XVII. századi harmincéves háború és a XX. századi első világháború békekötéseinek párhuzamára vetítette rá Bethlen alakját, amelynek történeti hátterét az elítélendő machiavellizmusban, illetve annak – Szekfű felfogása szerint – egy sajátos magyar változatában: az ún. hintapolitikában jelölte meg. Innen vezette le egész analógia-koncepcióját. Úgy látta, a két korszak hasonló rákfenéje: a machiavellizmus, amelynek eredendő okát a XVI. századi reformációban kereste és találta meg, csúcspontját a XX. században érte el. A két XVI. századi „ikerjelenséget”: a machiavellizmust és reformációt az ún. „államrezon” fogalomba vonta össze. Az újkor minden számottevő történeti alakjára napjainkig, ebből a szemszögéből tekintett, azt tételezve, hogy a keresztény vallásnak, mint erkölcs-irányító eszmeiségnek a funkcióját politikai vezérelv: vagyis az államérdek mindenek elé és fölé helyezése váltotta fel. Ez lett tehát az egyedüli és fő mozgatóerő – az ő szemében – elsősorban Bethlen református politikájában. Szekfű a reformációnak rótta fel, hogy az utána következő évszázadokban a középkorban létezett keresztény univerzalizmus megszűnt, mintha a XI. századi egyházszakadás nem is létezett volna Bizánc és Róma között. Nem képzelhető, hogy Szekfű ne tudott volna róla. A reformáció századának emberét még a vallás feltétlen hívének tekintette. Ez azonban – és itt elsősorban Bethlenre célzott – természetesnek vette a maga vallásának állami kényszerrel való terjesztését, szemben saját kora, a XX. század lelkileg-eszmeileg teljesen szekularizált, vallásos hitét vesztett emberével, aki tehát többé nem az Istenhit erejében bízott, hanem a saját nemzete, nemzetisége magasabb rendűségében hitt, ezért még inkább természetesnek vette más nemzetek, vagy nemzetiségek állami eszközökkel történő elnyomását.
Szekfű történeti szemléletének ambivalenciájában gyökerező ellentmondásossága a Bethlen-monográfiájában lépten-nyomon tetten érhető. Ő a történeti-igazság keresését, és azt a bibliai üzenetet sem tartotta magára nézve követendő princípiumnak, amely Jakab apostol levéléből vallásfelekezeti hovatartozástól függetlenül egy hívő katolikushoz, akinek Szekfű tartotta magát, és a Bethlen korabeli protestáns historikusokhoz, vagy éppen a XX. századi történész kortársaihoz – egyaránt így szól: „…legyen a ti igenetek igen, a nem nem, hogy kárhozat alá ne essetek.” (Jakab 5,12)
A szerző további írásai
