Péterfy Orsolya Laura
Tükörjáték egy nőiségétől megfosztott nővel
I. 1. Macbeth asszonya: a terméketlenség vergődése, a szublimált szexus meddősége
A nő tükre homályos képet mutat, ha Lady Macbeth néz bele a lucskos, angol reneszánsz hegyei és csatái ködéből. Eltorzult női arc, már-már nyomát sem látja nőiségének, annak a lánynak, akit a férje elvett, aki valaha a vár éke volt, asszonya. Lefoszlott róla minden ék, minden, ami széppé tette valaha, a „Boticelli-pillanatnak”1 nyoma sincs már az arcán. Mi maradt hát belőle? Ugyan Duncan király megtiszteli a „szép és nemes hölgy”2 titulussal, valójában udvari megbecsülése igencsak gyenge lábakon áll: ő maga sem hisz saját fontosságában, sem női kiteljesedésében, ha hinne, nem lenne törtető, nem kívánná férje becsületét is bemocskolni, önnön megingott nőisége helyreállításáért és a hatalomvágy miatt. Etikusságát elhagyta tehát, már nem a kierkegaardi etikai lény3 már-már maszkulinizálódott, egy Machiavelli-féle, negatív férfiikon, egy III. Richárd árnya tűnik fel a tükörben: egy cselszövő, hataloméhes úr, aki bármit megtesz azért, hogy megtartsa hatalmát.
A tükörben egyszerre van jelen egy feminin és egy maszkulin szexus árnya, és azt az arcot veszi elő a kegyes Lady amelyiket akarja, amelyik éppen jobban szolgálja céljait.
A maszkváltásba viszont csaknem beleőrül, álmatlan éjszakáinak és kínzó bűntudatának rejtélyes mód, önnön kezével vet véget. Megnyugvását a halálban keresi? Ha igen, lelke nem nyugodhat a bűntudattól a halál után sem.
Lássuk hát, hogyan változik a tükörkép a cselekmény függvényében. Megtalálható-e ez a tükörjáték a férfi és női oldal között a szöveg szintjén is, vagy mindez pusztán a karakter belső életterének körvonalait határozza meg, egyszersmind szentesíti jelenlétét és funkcióját a drámán belül? A lady, aki nőiségében boldogtalan, férfiakra jellemző hatalomvágyában pedig tökéletlen, bár vérszomjas, nem végez tökéletes munkát, mert nem annyira jó haditervkészítő, mint egy igazi férfi, pl. egy Antonius, tehát nem tud kiteljesedni. Már-már maszkulinitásra deformálódott lelke a materiális célok elérésében sem nyer vigaszt. Miután lelki minőségét, s ha a lélekkel egyesítjük a nőiséget, mintegy elválaszthatatlan konnotációját a léleknek, akkor nőisége kapuit önnön kezével csapta be maga mögött, és most már tudja, visszatérni már késő, megfeneklik, lelke besötétül, meghal, mint nő. Természetesen először csak szimbolikusan. Metamorfózisra képtelen, elvadult rabként éli meg ugyanazt a lady-létet, önnön kapzsiságának és deformált lelkiségének kelepcéjébe esik észrevétlen. Ezek után már sem nem rendít meg, sem nem lep meg halála a dráma végén, már-már egyenes következménye mindez egy nő boldogtalanságának. Míg Ophélia a szerelemért hal, illetve annak hiányáért, átalakulásáért, Júlia a halál látszatával akar előbb szerelmi szabadságot nyerni, azaz valahol mindkét fiatal karakter egyfajta kiteljesülést, egyfajta nőiségében magasabb szintre lépést próbál megvalósítani a halál eszközével, Macbeth asszonya még csak nem is a szeretett férfi hiányában hal meg. A szeretett férfit ő már csak tárgyként használja arra, hogy saját nőiségének fontosságát hangsúlyozza, hogy általa ő maga is fontosabb emberré váljék. A szerelmi érzéseknek nyoma sincs e nő lelkében már, a gyermekáldás kínjait sem akarja átélni, egyfajta pszichoszexuális csapdában találja magát, és olyannyira zavarja saját női mivolta, illetve női gőgjéből elkövetett gyilkosságra bujtása, hogy nem talál más kiutat: elmenekül inkább az élettől, nem elég bátor megküzdeni a következményekkel.
Tézisünk a következő: Lady Macbeth nem más, mint egy összegyúrt figurája Shakespeare korábbi szereplőinek. Feladatunk megkeresni az összefüggéseket más drámák akár férfi szereplőivel, hogy megértessük az olvasóval, miért tartjuk sokkal dominánsabbnak Lady Macbeth karakterében a maszkulin szexust a femininnél, noha nem mondhatjuk rá azt, hogy férfias, mégis szavai, erős gesztusai, és expresszív lénye az agressziót, a hím dominanciáját idézik fel, ha felszeletelgetjük karakterét.
Jarold Ramsey szerint a fő téma, amit e dráma körbejár, nem a skót harcias világ, a királygyilkosság, hanem valójában a férfiasság megfogalmazása, a férfiasság mibenlétének kutatása és szemléltetése.4 „Minél inkább kutatja Macbeth az ideális férfilét útját, annál inkább távolodik attól, annál embertelenebbé válik... egészen addig, míg rá nem ébred, hogy az a fajta férfiasság értéktelen, amit ő képvisel.”5 Ramsey szerint az egyik legnagyobb értéke e drámának az sajátossága, amivel Shakespeare megpróbálja visszaadni a férfiasság paradox voltát és téveszméit. Mindezt természetesen Macbeth kérdéseiből vezeti le, önnön vívódásaiból. „Macbeth karrierjét úgy írhatnánk le, mint egy szörnyű szétesését a férfinak és az embernek, mintegy különválását e kettőnek egymástól.”6
Ezzel szemben a nő erős karakter. A nő tettre kész, harcias, tudja a tervet, ismeri a megoldást, a szavakat, a nő képes összeszedni a férfit, amikor az elbátortalanodik, a nő szinte elköveti a gyilkosságot, hiszen sikerül meggyőznie a vonakodó férjét. Mindig a nő. Éva bűne kulminálódik benne, Éva még csak a kígyó tanácsára feledve az isteni tiltást megkóstolta a tudás gyümölcsét, Lady Macbeth már él a tudás pusztító erejével, ő maga a mítikus, biblikus gonosz, amit a három boszorka, a külvilág urai előre jövendöltek. A nő nem tud megálljt parancsolni önzőségének, a nőnek be kell bizonyítania, hogy legyőzi a férfit, fölékerekedik, meggyőzi arról, amiről előbb még azt hittük, nem lehet, sőt, képes mindezt hidegvérrel, megfontoltan tenni. A nőnek nincsenek érzései, nincs lelke. A nő és a lelkiség a modern pszichológiában már különválasztható, Shakespeare korában, a reneszánszban még a nőt elválaszthatatlannak tartották az érzésektől, hiszen a női érzésvilág minden művészet ihletője. Ez a nő eldobja magától nőiségét a cél érdekében: férje gyengeségén úgy segít, hogy férfivá akarja tenni magát erőszakkal, ez azonban nem sikerül neki. A célt részben mégis eléri: a gyilkosság megtörtént. Visszavedlik nővé, aki már nem tud mit kezdeni a következményekkel.
A női agyszülemény torzszülötté válik: az anti-nő, az anti-anya megszüli véres tervét, és ezzel ajándékozza meg férjét: sírig tartó bűntudattal.
Janet Adelmann a nőiséggel kapcsolatban úgy értékeli a Macbethet, mint egy olyan drámát, mely egyszerre jeleníti meg az abszolút és romboló hatását az anya erejének, valamint azt a vágyat, hogy ebből az erőből kiszabaduljon, elmeneküljön a nő maga.7 Szokatlan mindezt egy olyan kritikus tollából olvasni, aki korábbi tanulmányaiban a nőt mint Shakespeare drámáinak pozitív elemét, elemi alkotó erejét definiálja, a nőről, mint az odaadás, a hűség, a jó családanya, szerető feleség megtestesítőjéről beszél. Továbbá kifejti azt is, hogy ebben a drámában a nő nem redukálódik le Lady Macbeth személyére, hanem megjelenik a boszorkákban is már, akik szintén gonosz lelkükkel, sötét, hátborzongató jóslataikkal lengik be a cselekményt, valamint módosítják is az eseményeket, mintegy sugallva, hogy a szereplők a felsőbb gonosz erők áldozatai csupán, a gonosz nőiség ikonográfiájának megtestesült lényei kezében vannak.
A szerző további írásai
