Pomogáts Béla
A védtelenek szabadsága
A védtelenek nem egyszer mintha nagyobb lelki szabadság birtokában lennének képesek hitet tenni azok mellett a nagy igazságok és értékek mellett, amelyek nélkül az emberi élet valójában csak puszta vegetáció, kiszolgáltatva egy erőszakos hatalom kényszerűségeinek. Tudta ezt a halál árnyékában élő és mégis a kérlelhetetlen szellemi ellenállást vállaló Ady és Babits, és tudták ezt a magyar történelem tragikus sorsú hősei: Batthyány Lajos és Nagy Imre miniszterelnökök. Tudta ezt a hatvan esztendeje vértanúhalált szenvedett Radnóti Miklós is, aki éppen az állandó halálos fenyegetettség nyomasztó árnyékában alkotta meg költői életművének legnagyobb, klasszikus darabjait.
A létében fenyegetett költőt nem vértezte rang és hivatal, nem óvta hatalom. Saját fegyvereivel kellett védekeznie. Oltalmat keresett a szerelemben, szelíd idillt szőtt egy budai kert köré, versekben talált menedéket és igazolást. Az irodalomban próbálta megszerezni mindazt, amit mostoha kora megtagadott tőle: a biztonságot; a nyugalmat, a rendezett életet. Az önmegvalósítás ügye az irodalom fogalma köré épült, az élet rendjét és menetét az irodalom eszméje hatotta át. A vállalkozásokat a klasszikusok mértéket adó igényessége szabta meg. A pontosan, tisztán végzett munka, a mesterség tökéletes ismerete biztonságot szerzett, a személyes üdvösség forrása lett. Az irodalom ebben a felfogásban életformát és normatív rendszert jelentett, amely lehetővé tette a védekezést és az ellenszegülést. Amely a humánus élet eszményét hirdette a barbár világban, a fasizmus és a háború fenyegetései között. Radnóti, miként ez naplóiból kitetszik, természetesen azt is jól tudta, hogy a szovjet rendszer éppen olyan súlyos fenyegetést jelent a humánum számára, mint a nácik rendszere.
Nemcsak Radnóti, a harmincas évek fojtó légkörében sokan éreztek úgy, hogy igazi önmagukat, emberi személyiségüket csak az irodalomban, a művészetben, a tudományban képesek megvalósítani. Szerb Antal szép írása, a Könyvek és ifjúság elégiája alighanem egy egész nemzedék nevében tett vallomást: „Nem tudom, nem mérhetetlenül elavult már az is, hogy leülök irodalmi levélt írni irodalmi kérdésben, és hogy ez a kérdés még mindig, hogy úgy mondjam, biológiai fontosságú a számomra (…) De nem érts félre, nem azt a banális kérdést akarom felvetni, hogy vajon nem múlta-e idejét az irodalmi attitűd egészében véve, az irodalom mint életforma. Ha valamiben biztos vagyok, ha maradt még valami, amire azt a komoly szót használhatom, hogy »szent hitem«, akkor az az irodalom elkerülhetetlen, emberileg örök voltában való hit.” Ez a hit és ez a bizonyosság hatotta át Radnóti Miklós költői világát is. Ő is az élet keretének, formájának és értelmének tekintette az irodalmat, a mesterség törvényeinek szigorú és szelíd rendszerét.
Az irodalomban alakot öltő rend és humánum eszméjét Babits Mihály és a Nyugat képviselte. Babits tevékeny módon vállalta azt a prófétaszerepet; amit a Jónás könyvében meghatározott, a Nyugat pedig mintegy második klasszikus korszakához érkezve a humanista kultúra és morál bástyája volt. Az irodalom védelme, a klasszikus értékek gondozása a szellemi ellenállás részévé vált, s a szélsőjobboldali lapok, szervezetek nem késlekedtek gyalázkodó támadásaikkal elismerni ennek az ellenállásnak jelentőségét és hatását. A műhelyben végzett munka sajátos harcmodort alkotott, a költő időnként kicsapott a műhely falai közül, és nyílt küzdelembe bocsátkozott.
Az irodalom fogalma morális hangoltságot kapott, a morális hangoltságú irodalom életformává vált, és ez az életforma eleven tradíciókra utalt. A Nyugat körében, a kor európai értékek mellett magukat elkötelező írói között ekkor vált ismét népszerűvé Kazinczy Ferenc, valamint Arany János alakja és öröksége. Babits, Schöpflin Aladár, Halász Gábor, Hevesi András, Keresztury Dezső és maga Radnóti Miklós vette gondozásba ezt az örökséget, hivatkozva arra, hogy Kazinczy és Arany is az irodalomban mint életformában találta meg a szellemi ellenállás lehetőségét, és a mesterség művelése révén tartotta fenn, őrizte meg a humánus értékeket. Kazinczy és Arany öröksége az értelmes rend és a fegyelmezett alkotás példájául szolgált, művészi és emberi minőséget kívánt, erkölcsi mértéket szabott.
Az irodalom fogalma ebben az értelmezésben túlnőtt hagyományos határain. Nem pusztán önkifejezést vagy szolgálatot jelentett, hanem erkölcsöt, emberi tartást, a humánus élet egy lehetőségét és változatát. Radnóti Miklós számára pedig szinte mindent: menedéket, hivatástudatot, etikát, végül az ellenállás fegyverét. Az embert, a polgárt meg lehetett fosztani köznapi örömeitől, munkájától, attól, hogy betöltse tanári hivatását, amelyre hosszú évek egyetemi tanulmányaival készült, végül szabadságától és életétől is. Az írót azonban nem lehetett sem megalázni, sem kifosztani. Amit elraboltak tőle, mindent visszaszerzett egy másik közegben: a szellem magaslatán, az irodalomban. A műhely és a vers lett legbiztosabb tulajdona. Vajon véletlen-e, hogy az emberi személyiség ilyen körülmények között az irodalomban keresett beteljesülést? Radnóti Miklós számára az alföldi táj és a budai otthon után az irodalomban épül fel az a békés és boldog Árkádia, amelyre a költőnek, viharok között, oly nagy szüksége volt. Radnóti a költészetben kereste az igazabb élet esélyét, és találta meg önmagát, a költészetben lelte meg azt a szabadságot és emberi méltóságot, amelyre különben hiába vágyakozott, képzeletében és vágyaiban építhette fel Árkádiát.
Az irodalom menedéket adott, ezt a menedéket mindjobban veszélyeztették a külvilág barbár rohamai. Az árkádiai béke inkább nosztalgikus lett, mint idillikus. Léte törékeny, biztonsága veszélyeztetett. Radnóti nem a birtokon belüliek nyugodt illetékességével szólt róla, hanem erős nosztalgiával, amelyet áthatott a szorongó érzés, vajon meddig ad menedéket az irodalom, az emberi méltóságnak ez a védtelen, apró szigete? Kazinczyt idézve sem pusztán a szellemi ellenállás klasszikus példája lebegett a szeme előtt. Bekerítve, veszélyek között, nosztalgikus érzéssel kellett visszagondolnia a széphalmi remete nyugalmas évtizedeire, miként Írás közben című nosztalgikus versében tette.
A szerző további írásai
