Ujlaki Gabriella
Az írás
Mi más az írás, mint betűk értelem szerinti rendje?
Betűk, szavak, mondatok sorakoznak egymás után, s kapnak formát, alakot az oldalakon, a lapokon, hogy aztán visszabontódjanak és felépüljenek újra meg újra.
Minden értelmező a maga gondolati várának falait húzza fel, s tapasztja össze értelmével, tudásával, képzeletével.
E szellemi építmények materiális hordozója, médiuma többnyire a könyv, amit kézbe veszünk, forgatunk, lapozgatunk, s úgy kezeljük, mint bármely más megvásárolható tárgyat; kiválasztunk egyet a sok közül, egy hibátlan példányt, ami semmiben sem különbözik a többitől.
Más a napló, a jegyzetfüzet, a vázlatkönyv. Míg a nyomtatott könyv a letisztult, kicsiszolt gondolat és forma hordozója, s rejtve marad benne mindaz a kín és munka, aminek eredménye a kész mű, addig ez utóbbiak olyan titkok hordozói, amelyek révén az alkotó legszemélyesebb, legrejtettebb énje tárul fel.
Az a belső mag, ami nem közlésre szánt, csupán kézmozdulatai, önkéntelen gesztusai a lenyomatai, hűségesen megőrizve múló impresszióit, gondolkodásmódja változásait. Itt az individuum őszinte meztelenségében mutatkozik meg, növelve ugyan kiszolgáltatottságát, de emberközelibbé, érthetőbbé is téve a tökéletességükben befejezett, lezárt műveket.
A kézírás jelei a jelentések olyan rétegeit tartalmazzák, amelyek a nyomtatásból törvényszerűen kimaradnak, bár hiányukkal maga az alkotó individuum csonkul meg, s szakadék keletkezik a befogadó és az alkotó között. Ez a szakadék azonban észrevétlen marad mindaddig, amíg az európai kultúrában szokásos test és lélek dualizmusból ki nem lépünk.
Hiszen a felfogás szerint az anyag háttérbe szorítása, eltüntetése, a tiszta szellemivé szublimálása érdekében az alkotás egyetlen elfogadható útjaként kínálkozik. Így váltotta fel a kódexek letűnt világát, ahol még az anyagi Dasinbe ágyazott a tiszta szellemi lét, a könyvnyomtatás, mely ezt az anyagit már csak megszüntetendő hordaléknak tekintette.
Ezen az úton jutott el a modern művészet a szépséget és az igazat látható formában megmutató idea-fogalom elvesztéséhez.
A szétszakadás ma véglegesnek tetszik. Vagy mégsem?
Butak András kezdeményezése, hogy a személyesség elveszett közvetlenségének visszanyerését az írás, a vonal egyedi karakterének, dinamikájának, korábbi jogaiba való visszaállítása révén valósítsa meg, az újraegyesítés lehetőségét jelzi. Ez az egység azonban nem jelent semmiféle visszatérést, a primátusát visszanyert vonal most olyan tapasztalatok előtt nyit kaput, amelyek az értelmi, tartalmi oldal háttérbeszorítását eredményezik.
Mennyivel többre képes a kéz szabad alakító játéka, amely létrehozója pillanatnyi állapotán túl szellemi beállítottságáról, teljes énjéről beszél, mint a nyomtatott üdvözlőkártyák, előre gyártott jókívánságok, a megelőlegezett élmények tucatfotóinak szabványesztétikája, melyek mindenkihez, következésképp senkihez sem szólnak, a dolgok névtelen, arctalan halmazával, elidegenedett világunk sorozattermékeivel véve körül bennünket egyre nyomasztóban. Így lesz érhető a lemondás az üzenet konvencionális oldaláról, a betűk értelem szerinti rendjéről, hiszen Butaknál maga a rajz, a vonal testesíti meg a tartalmi vonatkozásokat is.
S már előttünk is áll a kibetűzhetetlen, de nem értelem nélküli pszeudoírás, félúton az ujjlenyomat akaratlan személyhez kötöttsége és az írás társadalmi-konvencionális megformáltsága között.
A lemondás azonban korántsem teljes.
Betűkhöz szokott szemünk önkénytelenül is keresi a kiolvasható értelmet, s az űrt a legkülönbözőbb módokon igyekszik kitölteni.
A megfejthetetlenség titka a rejtélyes múlt, a gnosztikus titok világába csalogatja a kapaszkodóra áhítozó, a valaha élt bölcsek könyveihez.
A pszeudoírás imitatív, kalligrafikus önkénye nem hagyja megnyugodni a szemet. Talán az értelmezés forrásai lehetnének azok a színezett rajzok, amelyek meg-megszakítják az írás szövetét. Ám ezek a miniatúrák önértékűek, mentesek minden naturális leképezéstől.
A rajznak és az írásnak, a vizualitás e két médiumának egy szintre helyezése, egyszerre hívja fel a figyelmet a képzőművészeti autonómia gondolatának viszonylagosságára – egy másik, tőle idegen területre is kiterjesztve azt –, s vonja meg ugyanakkor a mérlegét is ennek az önértékűségnek.
Butak könyveiben a rajz és az írás egymást kiegészítő, de nem magyarázó ábrái egyenrangúak, kitágítva, s ezzel egyben relativizálva a vizualitás autonómiáját.
Míg a képzőművészeti albumokban az illusztrált műveket az írás értelmezi, ennek fordítottja itt nem jön létre, s nem is jöhet, hiszen ez ellentétes lenne Butak törekvéseivel: nincs értelmeznivaló és értelmező, ennek terhe a néző vállára nehezedik.
Ezt a feladatot senki sem takaríthatja meg számára.
Nem iktatható a mű és a befogadó közé egy közvetítő harmadik, aki tolmács gyanánt fordítja át a vizuális üzenetet fogalmi nyelvre.
A közvetítő csupán a lánc egy újabb szemét jelentené, újabb anyagot az értelmezéshez, hiszen ő maga nem a művet, sokkal inkább önmagát interpretálja.
Budapest, 1984.
