Merényi Krisztián
Hallgathattam volna
Végeztem a melóval, várom a villamost. Fene enné meg ezt a forgalmat; keresztül-kasul buszok, villamosok, és ehhez még a háromsávos út. Legalább a metróaluljárót arrébb építették.
Közelemben kutyafejű, elgyötört arcú fiatal nő, kutyafejű kevésbé elgyötört arcú, nyolc év körüli sápadt lánnyal. A nő könnyezik. Egyik kezében drapp színű szövetszatyor, a másikban nyitott Biblia. Leszólítja a mellettük ácsorgó szemüveges kamasz srácot.
– Kérem, fiatalember, innen… innen olvasni!
A fiatalember megszeppen, de a nő elkeseredetten kéri. A fiú nekikezd:
– Sötétben nem találunk haza, s fény nélkül hasztalan a boldogságot keresni… Űr van mindazok szívében, kik Jézust tagadva…
A kislány a földet nézi, a nő monoton hangon ismételgeti a mondatok végét. Olykor eltűnik a pupillája, szeme fehér lesz. Az érkező villamos kíméletlenül belezörög a felolvasásba. A fiú visszaadja a Bibliát, felszállás után alkalmi ismerőseitől távol foglal helyet. Én viszont mögéjük ülök. A sápadt lány és a nő egymással szemben. Úgy nézegetik az épületeket, mintha nem idevalósiak volnának.
A lány huncutul rugdalja a közéjük tett szatyrot. A nő erélyesen rászól a lányra.
A nő a szatyorba nyúl. Füst lepi el kezét, mintha egy boszorkánymutatvány venné kezdetét. Addig csapkod, amíg elfojtja a füstöt. Megégetett kezét kikapja a szatyorból. Feszegetem a harmonikaajtót, szabadulni igyekszem, de nem megy.
Végállomás. Rohanok a forgalmi ügyeletre. Rogyadozó épület. Méltatlan egy huszonegyedik századi óriáscéghez. Belülről minden más; márványburkolat, tágas tér, tisztaság. Egy csinos kisasszony irányít a panaszfelvételre. Bíborszínű szőnyeg vezet végig a hosszú folyosón. Irodájukból gyakran kukkantanak ki fontoskodó öltönyösök. Érces, hivalkodó hanggal utasítgatnak; döngicsélnek, mint hirtelenméhek rügypattanáskor. A folyosó végén üres várakozó. Kopott faasztalnál üldögél egy bodros hajú hölgy. Felém fordul.
– Mi a panasz?
– Kérem, jöjjenek! Küldjön embereket! Robbantás lesz a villamoson! Füst! Biblia! És az a túlvilági arc!
– Nyugodjon meg, ez ritka járat, nem fog hamar elindulni. Tartsa szóval őket, nehogy leszálljanak. Maga után küldetek.
Még ki sem érek, már jön utánam a segítség. Előttük szaladok, azok vagy négyszer nagyobbat lépnek nálam. Az indulni készülő vezetőt lehívják a járműről. Már majdnem tele a villamos. A nő elé áll az egyik civil, a másik sót szór a kerekek alá. A civil hölgy elterelő hadműveletbe kezd:
– Pál levele jár a fejemben… Ön is hívő lélek?
A kutyafejű rácsodálkozik Isten különleges ajándékára:
– Mi az hogy? Emberi léptékkel nem is… De melyik levele?
– A filippiekhez… „Nekem az élet Krisztus!”
A kutyafejű nő fuldokló köhögésbe kezd, néhányan még a kocsi túlsó feléről is felfigyelnek.
A villamos elejéhez oxigénmaszkos osztag érkezik. Elindulnak hosszúkás keresőjükkel. A műszerek nyugalmi állapotban vannak. Mély sípolás, még semmi. Előrébb araszolnak. A leghátsó ajtónál várakozom. Hol az osztagot, hol a még mindig krákogó nőt figyelem. Remélem, hogy ez a felhajtás nem hiába történik, és hősként előléphetek. Ellenkező esetben csendben lelépek.
Amikor az osztag egy szintbe ér velük, a keresőemberek a szatyorig közelítenek. Üveghangon sikítanak a műszerek. A kislány kérdőn hol a nőre, hol az idegenekre néz. A civil hölgy óvatosan, szinte bocsánatkérőn teszi a nő kezére a bilincset. A szatyorban pokolgép. Megérkezik a rendőrség, elviszik a gyanúsítottakat.
A magam ügyét elintézem odabent, nem fogom itt verni a mellemet. Elég dolguk van nélkülem is. Úgy döntenek, hogy a villamoson hatástalanítják a bombát. Arrébb zavarnak a többi bámészkodóval. Robbantás… A két mellettem álló úr csalódottan:
– Ez volt a pokolgép?
– Mint egy beteg petárda.
– Jól mondja! Pont, mint egy beteg petárda.
Közelebb merészkedünk. A fülkében nyoma sincs robbantásnak. Sérülés, égésnyom sehol, csak szürke por a levegőben. A tér közepére rohanok, lerogyok a burkolatkőre. Elalszom. Építkezés távolabbról érkező zajára riadok fel. Négy kolléga húz el mellettem, ugyanolyan egyenkabátban, mint amilyenben én vagyok. Nem ismerem őket.
Visszamegyek a forgalmi irodába. Az előtérben járó-kelő kisaszszony vidáman üdvözöl:
– Maga egy hős! Menjen, már várják!
A legközelebbi iroda ajtajára mutat. Benyitok. Az asztalnál egy öltönyös úr fogad, ő is kidugta fejét iroda-csigaházából, amikor imént átrohantam.
– Üdvözlöm! A folyosón már említették önt… pontosan mit is szeretne?
– Tudja… kint, ami volt… én szóltam… néhány sort, ha írna a főnökömnek…, hogy itt voltam, ezt tettem… és ha aláírná.
– Persze, természetesen.
Udvariasnak tűnik, de aztán kitessékel. Ezt teszi a munkásruha? De hát ő is melósokkal dolgozik, neki is vannak melósai… Egy sima lapra írt néhány semmitmondó mondatot, felismerhetetlen aláírással. A kisasszonnyal küldeti ki.
Miután elhagyom a főbejáratot, elszégyellem magam. Kidobom a papírt, hisz nem ér semmit. A villamost még takarítják. Egy csokornyakkendős muki három különböző televíziónak nyilatkozik.
A hét minden napján keményen dolgozom. Behívat a főnök. Csak van igazság a Földön.
– Honnan tudta meg, főnök úr?
– Vannak éles szemek, bármerre járjon is az ember!
– Hála Istennek, ebben reménykedtem, legalább erkölcsileg…
– Miről beszél? Na, micsoda kamikaze-szemlélet ez?
– Hát, mi másról? Arról, hogy én fedeztem fel azt a pokolgépet a villamoson!
– Na, ez meg milyen őrültség? Néz maga televíziót?
– Annyit melóztam a héten, hogy csak aludni jártam haza.
– Na, akkor figyeljen!
Számítógépén rákeres a hírekre, egy riportot mutat, ahol a csokornyakkendős muki interjút adott három televízió-társaságnak.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy maga félre akart vezetni! Ez az úr fedezte fel a bombát. És hogy miért hívattam be? Nos, a kollégái látták a Pulzár tér közepén fetrengeni. Na de, mivel maga a vállalatunk kiváló dolgozója, csak megrovásban részesítem. Úgy vegye, mint felfüggesztett büntetést, a legapróbb bakinál szélnek eresztem! Világos?
– Világos.
A televíziót kapcsolgatom. Megint az a szájhős, ezennel a Főtelevízió stúdiójában. Dr. Gyűrűs Olivérnek hívják, ő a közlekedési cég humánigazgatója. Amikor átvette az ötmilliós jutalmat, annyit fűzött hozzá, hogy számára nem is annyira a pénz, mint inkább a számos megmentett élet bír igazán nagy értékkel.
