Schönberg Éva
Szenvedély
Angelika, a tizenhat éves diáklány, minden délben a tanórák után, kis kerülővel, a férfifodrászat felé vette az útját. Amint a kis üzlet elé ért, lassított, bekukucskált a vitrinen, majd nagyot sóhajtva tovább ballagott hazafelé.
Édesanyja meleg ebéddel várta, és napról napra egyre nyugtalanabbul nézegette sápadt lányát.
– Jaj, kicsim, olyan kis halvány az arcod. Többet kellene levegőn lenned, egész nap csak a szobádba zárkózva ücsörögsz… no és a hajad! Édes istenem, hová lett a gyönyörű hajad…
Ennél a megjegyzésnél Angelika türelmetlenül felugrott az asztaltól, és bevonult a szobájába. Épp az bosszantotta, hogy anyjának igaza volt. Három hónappal ezelőtt övé volt a legdúsabb, leghosszabb, legszebb haj az osztályban. Aztán, nem tudni, mi okból, egyik délután kurta fiúfrizurával állított haza. Édesanyja tágra nyílt szemekkel csapta össze tenyerét:
– Angelika! Mit műveltél a hajaddal?
A lány pedig kipirult arccal, titokzatosan mosolyogva csak hallgatott. S azóta, szinte minden két hétben, újra és újra kurtított a haján, mint valami megszállott. Az asszony pedig egyre aggódóbb arccal, kétségbeesetten figyelte lánya viselkedését.
Angelika most is ott állt a tükör előtt, nézegette, simítgatta a haját, és elérkezettnek látta az időt egy újabb hajvágásra.
Másnap, iskola után, bátorságát összeszedve, kissé sápadtan belépett a jól ismert fodrászatba. A két idősebb figaró dologtalanul lapozgatta az újságot, de amint meglátta a lányt, sokatmondóan összenézett. Angelika pedig határozottságot színlelve odalépett a harmadik fodrászhoz, aki egy idősebb kliens haján igazított.
– A szokásos vágást kérném, ha lehet.
Az elfoglalt fiatalember tétlenül ücsörgő kollégái felé nézett, de Angelika magabiztos volt:
– Van időm várni!
Néhány perccel később már ott ült a székben, a fiatal fodrász pedig tanácstalanul nézegette a lány kurta haját. Babrált picit vele, csattogott az olló itt-ott, nyesett egyet-kettőt, majd átfésülve a rövid sörtéket félénken megszólalt:
– Készen vagyunk, kérem.
Amint a lány elhagyta az üzletet, az idősebb kollégák rögtön mosolyogni kezdtek:
– Ákos, Ákos, hát mikor veszed már észre, hogy ez a kislány mennyire szerelmes beléd? Hétről hétre kurtább a haja, mikor akarod végre randevúra hívni?
Legközelebb pedig, amikor Angelika újra nyiratkozni ment, kissé zavartan, Ákos meghívta egy cukrászdába.
A lánynak elhomályosult a szeme az örömtől:
– Igaz, hogy ráment az egész hajam, de most boldog vagyok!
És attól a naptól kezdve egyre csak nőtt a haja. Göndörödött, dúsult, szépült, mint annak előtte…
