Rácz Boglárka
Ahová meg nem érkezünk
tényleg, még nem jártál az új lakásban
sötét színek, homálytapéták a falakon,
elnyúló csöndbe ágyazott délutánok,
a lépcsőházban árnyékkamaszok
botorkálnak, rendre kialszik a ház
előtti utcalámpasor, néha mint valami
sejtelmes, régi balladában, semmi támasz,
lépteim visszhangját hallgatom
annyiszor elmentem, visszajöttem, bejártam
mondtad, az ember az utazásban csak elkomorul,
irány, ha nincs, ne időzz idegen éjszakákban,
ragacsos sötétség beléd szorul
felnövök egyszer, a hátamról lehull a hátizsák,
súlyos csomag, egy szoba sarkában hagyom,
majd próbálkozom a rozsdás kulccsal,
ami elfordul végre egy zárban valahol
2.
mit annyiszor elszalasztottunk most itt van
szinte észrevétlenül közénk költözött
szóval mióta így lett ez itt velünk
elevenné vált minden az ajtók mögött
ahogy tágulni kezdett már a ház is
bár mindig tudom hogy melyik szobában
talállak majd mesélek később a kanyargós
folyosókról ködlegendák nem csak párat
hanem legalább ezret tudok és képzeld
néha olyan lesz igazi valóságos egészen
te majd mosolyogsz rám a lámpaernyők mögül
és közelebb ülsz hozzám ha nem érsz el
3.
kizárt dolog vagy inkább mégis sőt nagyon
különös párbeszédek színtere lett a ház
könnyed nyárutó odakint árnyékhinták
ringatóznak a behallatszó lombsusogás
elvegyül szavaiddal kérdezed mitől függ
hol van a cím és van-e mindig lapozás
látni remegő kézfejen aki válaszol izgatott
körbenő lassan a füstös félhomály
aztán ugyanaz az idő mindig tovább gördül
élni kezd a házban valami megnevezhetetlen
csupa ígéret eleven alkalom
rajzolt vonalaidat tapogatom
