Flóra Ágnes
A gyémánt
A város apraja-nagyja maminak hívta. A cipóhátú szenvedélyes öregasszony nyolcvankilenc évét meghazudtolva élt, és védte a környék madarait, kutyáit, cicáit.
Székely kisvárosban, hegycsúcsok közé beékelődött vidéken, zord emberek között botorkált ő, egyre idegesebben. Ezek az emberek hozzászoktak a télhez, őszhöz, szélhez, dudvaként nőttek fel, akár a napfénytől elzárt növények. Itt éltek a túlélés mesterei, kik kibírtak zsarnokságot, forradalmat, és megküzdöttek becsülettel minden garasért. Belsőjük lassan, észrevétlenül kérgesedett meg, durvult el, kőréteggel vonva be azt a bizonyos magot, a lényeget. Azt pedig, aki más mert lenni, mint ők, avagy beszédjével, modorával kitűnt, nem tűrték meg maguk között.
És Erzsi néni ilyen volt.
Ott lakott az égnek futó szürke utca penészedett, foltos falú tömbházában, a pincelakásban. Férje már harminc éve meghalt, gyermekei, testvérei, rokonai, olyan emberek, akiktől megtudhattak volna valamit róla, az életéről, nem voltak. Erzsi néni hontalanként érkezett, senki sem emlékezett, mikor és honnan. Egyetlen adat sem ragadt meg senkiben róla. Csak azt tudták, hogy régen Kolozsváron tanított.
Nyugdíjasként nehéz volt megállnia, a riadó világban, az ezredfordulón. Miután fűtését és meleg vizét levágták, kétszobás lakását kuporgatva tartotta fenn. Gyermeke, ki segítse, nem volt. Férje után járt neki egy kis özvegyi nyugdíj, ezt gyűjtögette, hálóinge zsebében, még álmában is rajta tartva kezét. Csokira, kávéra, süteményre kellett. Barátai, kortársai már mind a temetőkertben, a dombon pihentek, tátogtatva felé. Olyan volt ő, akár egy itt felejtett rozoga bútor a múlt századból. És örök kárhozatra volt ítélve: több mint három éve bezárva élt lakásának hideg falai között. Állandóan szédült, és ha kimerészkedett az utcára, azonnal megfordult vele a világ. Ettől öreg szíve össze-vissza kezdett verdesni, s már itt is volt a baj!
Julinka, a megyei vöröskereszt egyik alkalmazottja szerzett be neki mindent. Kétnaponta járt hozzá, és ő boldogan várta. Mesélnivalója, mint a tenger. Ez volt az ő kapcsolata a világgal. De a robajjal, hangosan közlekedő, mérges Julinkát csak a város pletykái érdekelték. Ki vett új autót, ki cseréltette ki ablakait. A lakás körül is csak a legszükségesebbeket csinálta meg: gyógyszerek beszerzése, vérnyomásmérés, vásárlás, kéthavonta kis takarítás. Az öregasszony meséinek meghallgatása nem tartozott kötelességei közé. Mami éjente fel-felriadt, lesett az ajtó felé, zajokat hallott, és néha kiabált is. De ezekről sose beszélt Julinkának, inkább a filmekről szeretett volna szólni. Zenéről és könyvekről. Sosem sikerült. De azért ő keményen kapaszkodott életének maradékába. Versek, regények, zene. Ezek tartották életben. Megteremtette, megszőtte maga köré a világát, hogy tovább tudjon élni… Idegessége hamar elszállt, ha Mozart hangzott fel a rádióban. És feledte a villanyszámlát, ha József Attila verseit olvasgatta.
Egyik őszi estén éppen tévézéshez készülődött. A gázlángon egy vájlingban vizet melegített, megmosdott a fürdőszoba hidegében, parfümjéből fújt magára, és felvette pongyoláját. Szertartásosan ment be a nagyszobába, ahol középen állt a színes tévé. Nehezen megvett kincse, estéinek középpontja. A kemény tonettszékhez igazította párnáját, fájt a háta mindig. Aznap régi francia film volt műsoron, és mami előre örvendett ennek. Egy tálcán, a foszlott terítővel leterített asztalra odavitt mindent, ami a tévénézést és egészében estéjét jobbá tette: csokoládé, egy banán, kávé, cigaretta. A villanyradiátort bekapcsolta. Szerette a meleget.
Ekkor történt, hogy neszezést hallott az ajtó felől. Mintha macskanyafogás lenne.
A film érdekelte, de csak fülelt az ajtó felé, nyugtalankodva. Nehezen állt fel, hátát egyengette, s a vén bútorokba fogódzkodva lépegetett az előszobába, kikémelve a lyukon, mérgesen morogva magában. Senkit nem látott. Megvonta vállát, s már éppen indult volna vissza, amikor újra hangokat hallott… Megrémült. Kismacska. Odatették az ajtaja elé. Mindenki tudta, hogy bolondul az állatokért, s odahordtak madarat, menyétet, vakondot, kutyát. Tanácstalanul toporgott. Félt is. Ha kinyitja az ajtót és egy betörő áll ott? Határozottan fordította el a zárat, és húzta félre a három kampót. Az ajtó kinyílt. Erzsi néni ilyent meg életében nem érzett… Sokat sikált küszöbje és a lábtörlő között ott volt egy csomag. Első pillanatban nem is értette, mi köze a hangnak a batyuhoz. Megigazította pápaszemét, és lejjebb hajolt, akkor látta meg rövidlátó szemeivel a kisgyereket, aki alig látszott ki a csomagból.
Egy csecsemő.
Először azt hitte, rosszul lát, vagy képzelődik, esetleg megbolondult… Kiabálni. Elmenni! El innen! Akárhova… Idegei, úgy érezte, ezt már nem bírják ki! De a kisbaba, ott lenn, nem érezhette magát valami jól, mert gyenge hangon sírdogált tovább.
Az öregasszony nem tudta, mit tegyen. De reggelig nem állhatott a nyitott ajtóban, fázott, didergett, és nem a hidegtől. Lehajolt és maga is csodálkozott, hogy volt erő reumás karjaiban, hogy felkarolva magához emelje a takaróba bugyolált gyereket. Nehezen felegyenesedve magához szorította, aztán másik kezével magukra zárta az ajtót. Mindhárom reteszét.
Ott állt az előszobában a komód előtt, karjában egy csecsemővel. Józan esze azt diktálta, azonnal hívnia kell a rendőrséget, a mentőket, orvost. Valakit. De elromlott az a fránya telefon. Meg a számokkal is hadilábon állt. Így hát küszöbén lelt pakkjával betotyogott a kisebb szobába. Álldogált a szűk helyiségben a lemezjátszója mellett. A kisbaba sehogy sem talált avítt légkörű hálójába. Legyintett, mintha árnyképekkel vívódna, s ágya elé lépett. Nagy óvatossággal helyezte el a perkálba csomagolt kölköt a házi szőttes ágytakaróra. Megigazította azt. Izgatottan nézte a babát, ki szobájában, az ő lakásában, ágyának közepében feküdt. Máskor kevesebbért is kapkodott a nitroglicerinje után, de most nem ért rá roszszul lenni. Leült. Szólt a jövevényhez.
– Szervusz, lelkem! Rossz helyre tett anyád, tudod-e? Vén vagyok és tehetetlen. Szegény.
Majd felállt és új bátorsággal indult a rongyszőnyegeken át, a konyha felé. A hűtőből kivette a tejét. Barna repedezett lábasban melegítette meg, mézet tett bele, és ezüst kiskanalával komótosan kevergette. Közben hallotta, hogy a gyerek sír… A tálkával viszszatotyogott az ágyhoz és letette azt, a szülei esküvői képe és macskaszobrok közé, az asztalkára. A baba arca elkékült a sírástól. Foszlott, de tiszta sapka fedte fejét. Mami arra gondolt, biztosan pisis, hát kezdte bontogatni a pólyát. Kisfiú volt. Megrémült a test látványától. Ilyen kicsi! Sovány. Ilyen egy baba? Valóban ilyen? Megemelte. Akkor látta meg a gyerek oldalán a foltokat. Liláskékeket. Öklömnyi combján karcolást. És a tekintetét. Mely a felnőtt iszonyatával meredt mami arcába. Rettenetet fejezett ki a pici manószem. Valóban létezik… ilyen? És íme, mégis él, és indul útjára, életének hajnalán, visz magával kis bugyrában valami borzalmat… Sírni kezdett akkor öreg mami, könnyei peregtek a gyerekre, aztán vén kezeivel paskolta meg a vállát. Két hónaposnak nézte a picit, aki ökleivel hadonászott és üvöltött. Mami akkor kínnal-bajjal lehajolt az asztalka alatt levő éjjeliszekrényhez, elővett egy flanelruhát, meg két törülközőt. Már biztosabb kezekkel, egyik törülközővel gondosan megtörülgette a gyerek hátulját, a másikba becsomagolta, s kész is volt a hevenyészett pelenka. A flanelt ráterítette a csöppségre, aki valamiért most elhallgatott. Nézte a mami ráncokkal barázdált, kifejező és megnyugtató arcát. Reszkető kezével tartotta a tálat, majd mély lélegzettel öntötte a ajkak közé a kanál tartalmát. Csak meg ne fulladjon! Szürcsölt is a baba, s mohón kapkodott a következő lével telt kanál után. Szemei forogtak, sebes arca egész kipirosodott, homloka verejtékezett. A kicsi benyelte mind a tejet, s szépen, fennakadt szemekkel azonnal elszenderedett.
Az öregasszony óvatosan simogatta meg a pihegő arcát. Mintha félne, hogy elillan… Sohase volt közelében ilyen kiszolgáltatott emberi lény. Ez meghatotta és felizgatta. Görcsölt a szíve egy kicsit, de nem törődött ezzel. Úgy érezte, ma éjjel valami jelentős dolgot csinált, és vén napjának értelmet ad ez a parány. Csak másnap reggelig maradhat nála, ezt ő is tudta… Julinka kilenckor kopog az ajtón. De addig, egy egész éjjel az övék, kettőjüké. A csecsemőé és az övé.
Lábait nehezen felhúzva odagömbölyödött mellé, közel hajolt hozzá. Tejszaga volt, pelenkaszaga, megmagyarázhatatlan szaga, ami erőt adott a vénasszonynak. Melléhajtotta fejét. Egy gyerekdal jutott eszébe, azt dúdolgatni kezdte, s boldogság fogta el ettől:
– Aludj, aludj, kicsikém, anyuka is alszik…
Olyan bágyadt derű költözött bele a gyerek közelségétől, hogy megfájdult tőle a mellkasa. Szinte vasmarokkal szorította. A csöppség megható volt, ahogy ott pihegett, de bájos is egyben. Apró emberke. Milyen tudatlan. Milyen üres még. S ha vele maradhatna, szőtte mami tovább gondolatait, megtaníthatná sok mindenre, erős kisfiúvá válna, és lenne kivel megbeszélni a dolgokat. A világ, az emberek dolgait, melyek, ebben holtbiztos volt mami, nincsenek rendben… Megnőne, felcseperedne mellette, Bach-szonátákat hallgatnának együtt, és téli estéken lenne kihez szóljon. Mert megtanítaná neki. A kisgyerekeknek érzékük van a zenéhez, a költészethez, még verseket is olvashatna neki… De lelke mélyén azzal is tisztában volt, hogy még két napig sem tudná ellátni a szegény kidobottat. Rosszul látott, nem tudta a telefont sem használni. A rendőrség is közbeszólna. Hiszen ő csak találta ezt a gyereket. De jó volt arra gondolni, hogy a tudatlanba belophatná minden vágyát, gondolatát, formázná ezt a kis lényt, bárki méhéből pottyant is ki, bárki gyereke ő. Szerette volna megtölteni gondolatokkal, melyeket nem tudott tovább fenntartani, és maga sem értette, de olyan érzése lett, hogy a gyerek nem véletlenül került küszöbjére.
Zsibbadás kerítette hatalmába. De még közelebb bújt a tejszagú csomaghoz. Mosolygott. Elfeledett minden rosszat. Bódultan szívta a kis testből felé áradó erőt… mintha ő lett volna a gyermek, és a baba a felnőtt. Akkor fény vakította el mami szemeit. Nem ijedt meg tőle. A gyerek szuszogása mellett a fényt nézte. Fejét sem emelte fel. Inkább mellé húzódott, még közelebb… egészen közel. Lehelete égette a kis arcot. Mintha így lehelné át mindenét, némán. És Erzsi néni belemosolygott a fénybe.
A kisbaba felébredt, pislogott, tejet ivott volna még. Picurka pólyás. Tüzecske. Csillagfény az, mi párás homlokodra rajzolódik, már ezen az éjjelen. Indulj hát. Itt az idő.
