Flóra Ágnes
A hordágyas
Huszonkettő voltam, amikor határoztam: kivetetem a vakbelemet. Készülök erre a napra, rendesen parázok, mert nem egyszerű dolog ez. Még sosem operáltak, kórházban sem jártam születésem óta, csak éppen most úgy alakult, hogy ez az izé, ez a vakbélnyúlvány felesleges lett.
A bejárat melletti tükörben olyan a képem, akár egy áramütöttnek. Ez persze baromság, mert fogalmam nincs, hogy néz ki egy áramütött. Szóval rettenetesen, ijesztően másképp nézek ki, mint általában. És akkor ez totál elég ahhoz, hogy beszarjak. Ugye az ember bármilyen is, fiatal, hosszú combú, ha egy egész sarkot betöltő, moharohadás színű épületbe lép be, melyre kórház van kiírva, beijed. Még ha bátor is. Amúgy. Én nem vagyok, még amúgy sem. Félóra várakozás az ablaknál. Teklagyöngyös nő le-lecsap a számítógép billentyűire, adataimat veszi fel, közben fodrászati szaktanácsokat osztogat jobbra, balra, előre. Kész vagyok, befizettem a vizitdíjamat is, indulok az orvosomhoz. Hogy megvizsgáljon és előjegyezzen.
A váróban tömeg. Kétoldalt padok, és ülnek az emberek. Én állva maradok. Ha leülnék, azáltal én is közéjük tartoznék. Nem óhajtok beszédbe elegyedni senkivel, semmi közöm az itt ülőkhöz, semmi, fiatal vagyok, állandóan leszólítanak, és krónikus a vakbelem gyulladása. Nem akut. Krónikus. Egy öreg bácsi velem szemben lazán köhög. Arca sárgás. Nézek magam elé, konokul, egyszerű betegségem van, krónikus vakbélgyulladás. Rángatom a szoknyámat, a blúzom gombját babrálom. Rutinműtét. Húsz perc. A szemben ülők merev arccal bámulnak a pofámba. Méricskélnek. Nem akarok ideges lenni. Gyógyulni jöttem. De, de… altatni fognak, dörömböl bennem a jövő.
Aztán meggondolatlanul oldalra nézek. Arrább, a lift előtt, a sötét folyosón, odagurítva áll egy hordágy. Ebben semmi nincs. Kórházban hordágyak vannak, itt-ott, amott. Csak ezen egy ember is van. Nemét nem tudom eldönteni, féloldalt fordulva van ott. A fekszik nem a megfelelő kifejezés. És én, a beteg, aki rutinműtétre érkeztem, látom ennek a lénynek a pelenkából kilátszó seggét. Mindkét, gyerekkar-vékonyságú combja egymásra dobva, hanyagul, mintha csak úgy lehajította volna valaki, valahonnan.
A mellettem ülő nénihez fordulok.
– Néni… az … szóval az egy halott?
Nem azt kérdem, hogy hulla, hanem azt, hogy halott. Valahogy így.
– Ugyan – legyint a néni sípoló hangon – , él az, tessék nézni, lélegzik!
Megnyugodok. A néni végre szót kapott, és elmeséli, hogy a beteget itt felejtette a mentő, de hagyjam csak, mert alszik. Meg hajléktalan. Ja, hajléktalan. Az egészen más.
Apám szeme. Véletlenül átszállították az idegosztályra, az onkológiáról, zavaros, kérdő tekintete. Nem, nincsenek tiszta pillanatai, nyugtatgat orvosa, aki hatvan cigarettát szív naponta, pálinkát vedel, és apám után fél évre hull ki e vércse-világból. Apám kórházszagú, borzas, és maga elé néz. Nem eszik. Meghal. Fogatlan betegtársa üres ágya felé bököget, odalenn van a hullaházban, mutat előre, az ajtó irányába, szétvert vénás csuklójával. Juli néném is berobban agyamba. Mindig lekváros pirítóst adott vacsorára. Senki nem tudott olyan ribizlilekváros pirítóst adni, kapucínert is főzött mellé. Aztán egy kicsit legyengült, két éve, tavasszal, és bevitték egy hétfőn, feljavítani a kórházba. Pénteken meghalt. Kérdem anyámat, mi baja volt Julinak, az meg csak vállát vonja. Nem tudja. Jó, hát anyám nem orvos, nem, nincs honnan tudja. De megkérdezem a dokit, mégis, miért halt meg negyvenévesen Julikám. Részvétét fejezi ki, majd széttárja karját.
Táskámat hónom alá szorítom, sokéves gyávaság nyom ott belül. Felállok, a hófehérre sikált, mozaikkal kirakott folyosó vége felé megyek. Tábla az ajtón: Főnővér. Kopogás nélkül nyitok be. Erősen kifestett, nyugtalan arcú, zsíros egyéniségű asszony lép ki. Azt kérdezi, mit akarok. Nem, hogy mit keresek, vagy kívánok, én a beteg. Az a nő, ott a hordágyon, mindjárt le fog esni, próbálkozom. Felhúzza kitépkedett szemöldökét, hisz az nem is nő, hanem férfi, feleli. És nem fog leesni. Ő tudja. De begurul, és félrelök engem, krónikus apendixemmel együtt, átcsörtet a folyosón, belerúgva minden várakozó beteg lábába. Igen, hát kicsi a hely, a főnővér helye. A váró helye. Az egészségügy helye. Az élet helye.
Kiált a főnővér, messziről:
– Hallja, tartsa a lábát rendesen, mert nagy baj lesz!
Apa, apám, teveled is, így? Neked is így szólt egy műszempillás, vastag derekú nővér? Mert ha igen, akkor… De nem tudok tovább apán filózni, mert a főnővér megfordul, és hetykén szembeáll velem, azt mondja, magának ehhez semmi köze. Igaza lehet, valóban nincs, szégyellem el magam, és félrehúzódom, vakbelemre és vénáimra gondolva. Ki tudja, végül elaltathat, és hordágyra is kiteríttethet. A sok beteg a padlót tanulmányozza aprólékosan, néha köhintenek egyet-egyet.
De én következem. A papírjaim a földre zuhannak, összeszedem. Ahogy hajolok, a miniből kilátszik a fenekem. Már ketten vagyunk a helyiségben, kiknek kinn van a hátulja, és íme, ifjú medikus csettintget szaporán mögöttem! A hordágyasra bezzeg nem néznek, a tangámba bele, egészen fel, meg igen. Bassza meg. Igen, bassza már meg ezt a világot valaki!
Az orvos rám se néz, kikérdez gyerekkori dolgaimról, himlő meg hasonlók. Azt mondja, műtét jövő kedden. Addig tüdőszűrés, gyomortükrözés, kolonoszkópia. Hátrafelé lejt a szoba. Gyomor? És a „kolono-izé”? Vastagbéltükrözés. Ettől a szótól hanyatt vágódom. Odakinn, nem messze a hordágyastól, leszédelgek a padra. Másik néni, ősz hajhálóval leszorítva, tolószékben ül, és nyugtatgat, ki lehet bírni. Neki már hatodszorra csinálják. Csak az a baj, hogy három napja nem adtak enni, és beszedettek vele valami hajtót, amitől percenként maga alá csinált, mert hogy futni a vécé felé, azt nem tudott. És büszkén mondja, hogy ő is arra vár. De én nem arra várok, értse meg, én vakbélműtétre jöttem. Csak nem hagyja magát, akkor is elmagyarázza, hogy fenekem lyukán feldugnak egy csövet, és levegőt pumpálnak bele.
Legyint a néni, de nagyon gyenge lehet szegény, keze, akár egy madárhulla, zuhan alá. Azt mondja, hogy belenéznek egy csövön keresztül az ember beleibe. Análisan. Az én popómba nézni? Papírjaimat sokáig rendezem, zizegnek marhára, babrálok a táskámmal, cipőmet igazítom. Aztán odalépek a hordágyashoz. Felém néz. Barna szeme van, bajusza kócos, arca cigarettahamura emlékeztet. Megkérdezem tőle, hogy van. Nem felel, egyik keze moccan csak, egészen aprót felém. Vagy nem. Csak képzelem? Lehet, nem tudom. Azonnal mellém lép egy fiatal srác, nyakában sztetoszkóp, és faggatni kezd, hogy miben segíthet. Azt felelem, nekem semmiben, de az apám, nos, itt felejtették a mentősök ma reggel, és ha lenne szíves intézkedni…! Én pedig nagy lélegzettel célozom meg a szemközti bárt. Meghalok egy kávéért. Somlóit is eszem hozzá, nagy adag vaníliás fahéjas öntettel. Éhes vagyok. Pokolian éhes.
