Bene Zoltán
Keserédes küzdelem (Merényi Krisztián A Hold gyermekei c. prózakötetéről)
Merényi Krisztián kilenc ciklusba sorolva hatvankét kisprózáját rostálta egybe A Hold gyermekei című kötetében, amely három verseskötet után az első prózai könyve. Félszáznál is több folyóirat, napilap, on-line portál közölte már írásait, novellapályázatokon nyert díjakat – nem arról van tehát szó, hogy a költő kirándulást tett a próza világába, hanem arról, hogy egy régóta jelen lévő írói hang kapott újabb megnyilvánulási lehetőséget. Aki fel-felüti a magyar nyelvű irodalmi lapokat, rendre találkozik Merényi nevével. Hol verset, hol prózát olvashat tőle, nagyjából egyenlő arányban. Mert Merényi Krisztián költő és író, író és költő egyszerre és együttesen. Költészetébe folyamatosan átáramlik a prózaíró, prózájában lépten-nyomon tetten érhető a versek szerzője. A Hold gyermekei ilyen értelemben is az életmű szerves része.
Ez az életmű pedig pillanatfelvételekből építkezik. Akár a verseket, akár a többnyire rövid, tömör novellákat olvassuk, egy-egy darabja kerül elénk az író világ-puzzle-jének, egy-egy mozaik a Merényi-univerzumból, ami egyébiránt kísértetiesen emlékeztet bennünket arra a közegre, amiben élünk. Történetei (amelyek korábbi verseskönyveibe is belopakodtak nem egy olyan költemény formájában, amely bátran tekinthető sajátosan elbeszélőnek, de akár sztorinak, karcolatnak is) jelentős részben az abszurd, a groteszk, sőt a science fiction világában bomlanak ki, ám legalább ilyen erőteljes Merényi Krisztián írásainak a már-már naturalizmusba hajló realista vonulata. Ezen utóbbi a jelen kötetben legmarkánsabban a Látlelet című ciklusban jelenik meg, legsikerültebb darabja pedig talán a Brigádélet című novella, amelyben egy ifjú szakmunkás munkahelyi kalandjaival ismerkedhetünk: vicces és szánni való helyzetekkel, s a mögöttük meghúzódó emberi viszonyulásokkal, emberséggel és emberiességgel.
Keserédes, megdöbbentő képeket festenek a kötet írásai. Néhol humorral, máshol tragikummal átszőve, s olykor keveredik is e kettő, hogy tragikomédiává alakuljon. Az írói nyelvezet többnyire a köznyelvet használja, nem riad meg a meghökkentéstől sem, ugyanakkor ez sohasem polgárpukkasztás. Másfelől pedig felvállalja azt is, hogy egy-egy mindennapi, észrevétlen, ezerszer látott, régóta megszokott mozzanat, cselekvés, esemény ürügyén rámutat valamire, amit már észre se vennénk, ha nem hívná föl rá a figyelmünket…
Merényi Krisztián prózái a hétköznapokból indulnak, és többnyire oda is térnek vissza. Igaz ez a legabszurdabb, a legfantasztikusabb történeteire is. Éppen azért képes kommunikálni az olvasóval, mert egy nyelvet beszélnek, egy világban élnek, hasonló problémákkal küzdenek. A Merényi-próza és a Merényit olvasó (befogadó) emberek között ennélfogva kialakul(hat) egy termékeny dialógus – talán ez a legnagyobb érdeme és igazi ereje ezeknek az írásoknak. Merényi nem manipulál, nem ragozza a százszor, ezerszer ragozottat, még ahol használja az eszközeit, ott sem adja meg magát a jelen kizárólagosító irodalmi irányainak. Saját utat jár, egyéni hangon, egyéni látásmóddal. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy „alulról jövő” alkotóról van szó, egy olyan ösztönös tehetségről, aki nem egyetemi előadásokon, szemináriumokon tanulta az írás csínját-bínját, hanem a maga késztetéseinek engedve, mintegy autodidakta módon küzdötte/küszködte ki magának a helyet az irodalomban. És ezzel mindannyian nyertünk.
Merényi Krisztián: A Hold gyermekei. Budapest, 2008, Alexandra.
