Gittai István
Fotóalbum az Erdélyi-szigethegység élővilágáról (Venczel Márton és Sófalvi István kötetéről)
Amikor első ízben kezembe vettem és végiglapoztam a múlt év végén megjelent albumot, Venczel Márton biológus és Sófalvi István fotós pedáns, igényes munkáját, valami szokatlan izgalom kerített hatalmába. Akkor még nem igazán tudtam magyarázatot adni a „jelenségre”, pontosan megfejteni titkát e nem mindennapi becses kiadványnak. Azóta márt többször újraízleltem, végiglegeltettem szemeimet a finom papírra nyomtatott színes káprázatokon.
Közel két hónap érlelődés után mégiscsak leesett nálam a tantusz: amikor e kötettel „gyönyörülök”, a szó szoros értelmében gazdagnak érzem magamat. Gazdagabbnak, mint annak előtte. Lelkiekben, természetesen. De azt is „mutatja” ez a kétnyelvű (magyar és román) bevezetővel-ismertetővel ellátott album, hogy mennyi, számunkra ismeretlen, ritka természeti értéket hordoz ama őshonos növény- és állatvilág, mely karnyújtásnyira tőlünk. Mely végül is a mienk. Mindazoké, akik észreveszik, megcsodálják, ügyelik, féltik „élő ékszereinket”. Melyek, miként a régi gyűrűk, karperecek, nyakékek, fülbevalók, az örökösökre, az utódokra szállnak. Nem elkótyavetyélendő! – szól a sugallat, az intelem ennek az albumnak a lapjairól. Könnyelmű, dzsentri szemlélettel veszítettünk mi már országot, hazát és állampolgárságot is. Ha ezerszáz esztendő után e tájegység sajátos faunája, flórája, rovarvilága is elveszne számunkra – nemtörődömségünk, közönyünk folytán –, úgy elkerülhetetlenül e világ rongyosaivá, földönfutóivá válnánk. S megérdemelnénk! Isteni kegyelem, hogy itt élnek közöttünk a ritka fent nevezettek, akik sok-sok időt, energiát, figyelmet szenteltek-szentelnek a hévízi toronycsigára, a kék légivadászra, a lónyelvű csodabogyóra, a pirosló hunyorra, a tavaszi sáfrányra, a kakasmandikóra, a vörösbegyre, az acsalapu-ormányosra, a szarvasbogárra, a foltos kontyvirágra, a hontmadárra, a leánykökörcsinre, a fekete tárnicsra, a bodzaszagú ujjaskosborra, a farkasboroszlánra, a szirtisasfiókára, az orvosi salamonpecsétre, az alakoskodó karolópókra, a rezeshölgymálra, a mocsári kosborra, a zergeboglárra, a foltos szalamandrára, a közönséges gyújtoványfűre, a joói ibolyára, a medveszőlőre, a pompás tárnicsra, a gombos varjúkörömre, a boldogasszony papucsára, a prémes boglárra…
S mindezt azért, hogy fényérzékeny papíron megörökítsék, felmutassák nekünk mindazt, ami a mienk. Nevüket anyanyelvünkön olvasni, kimondani, leírni számomra gyönyörűség. E szándékos felsorolás, ezen ritka élővilági lajstrom azt igyekszik e helyt kihangsúlyozni, érzékeltetni, hogy a minket körülvevő mégoly siváran anyagias, haszonelvű, cudar jelenben is érzelemgazdagok vagyunk-lehetünk.
Kedves Várad-olvasók: feltétlenül szerezzék meg s éljenek egy fedél alatt a Venczel–Sófalvi páros páratlan szépségű, értékű albumával! S lapozzák számtalanszor, örömükre. Album, mely azért nagyon is megérdemelt volna egy kemény borítót. Már csak azért is, hogy külcsín és belbecs összhangban legyen.
Venczel Márton – Sófalvi István: A Nyugati-szigethegység csodálatos élővilága. Nagyvárad, 2008, Prolog Kiadó.
