Dan Beáta
Világ-szem-lé(t-é)let
„Writing for me is like travelling”1
A Tavasz és más évszakok2 című novelláskötetben, a feledés és emlékezés technikái segítségével, Le Clézio öt történetet fon egybe, öt különböző életmesét szövöget. A szereplők, Gaby, Zinna, Zobeida és Zayane egy pusztulásra ítéltetett társadalomban élnek, igaz, az író felruházza őket a képzelet és a fantázia szabadságával.
Az első elbeszélés, Tavasz címmel, elvezeti az olvasót Zayane törékeny világába. A főszereplő az elveszett időt, az elveszett emlékeket kergető fiatal lány, aki a jelen hiábavalóságából a gyerekkor idilli ábrándjaiba menekül. Amíg Nightingle a nosztalgikus gondtalanság helyét hivatott megtestesíteni, addig Herschel ezredes, akit a lány apjaként szeretett és tisztelt, a gyermekkor ártatlan boldogságát idézi meg. Le Clézio nőalakja örök vándor, aki megmásítván a hely-idő teret, bevezeti az olvasót belső gondolatai világába. Le Clézio elbeszéléseinek hőse a „tévelygő ember”, szinte minden történetben főszerepet kap. Zayane hangja a narrátort is töprengésre készteti, lényegében a dolgoknak/mindennek van-e értelme „…lehet, hogy sosem léteztek”3 – e furcsa kérdéssel szembesíti magát és szereplőit az író. Ez a kijelentés vezérmotívumává válik a következő elbeszélésláncnak is, hiszen Le Clézio alakjai csupán álomszerű valóságban mozognak, a képzelet törékeny világában élnek.
A vándorlások szerkezetét tekintve Le Clézio novelláiban két fő aspektust kell megemlítenünk: körkörös utazásokat, amelyek a beavatottak világába vezetik az olvasót, és visszatérés nélkülieket, a „tévelygő ember” utazásait, aki fel-felbukkan, majd végleg eltűnik, olykor nyom nélkül vész el, mintha sosem létezett volna.
Az Igézet című elbeszélés szereplői is sejtelmes alakok, „az a két nő, két cigánylány, az egyik fiatal és gyönyörű, a másik öreg és sötét…”4, akárcsak Zinna, aki el-eltűnik anélkül, hogy bármi nyomot hagyna maga után. Zobeida, az Idő nem halad című novella hősnője, „elszökött nemcsak a jelenből, de a múltból is, mintha egy magas szirtről ugrott volna le, minden áldott nap lyukat faragott az égre, egy hatalmas épületről, az égető kékségbe, hogy madarak módjára tovatűnjön, akiket aztán szinte sosem találsz holtan az utcán… Minden titokzatos volt benne.”5
Le Clézio történeteiben a gyermekszereplő az egyetlen, aki ártatlan tekintetével, amely mentes bármiféle filozófiai okoskodástól vagy tudálékos vizsgálódástól, képes igazán látni és megérteni a világot. A Tavasz című elbeszélésben Zayane rátalál gyermeki énjére, igaz, vég nélküli mélabú hatja át azokat a sorokat, amelyekben beszámol az elvesztett idő boldogságáról. Az elbeszélő a nightingle-i estéket a szabadság érzésével azonosítja: „azt hittem, hogy semmi rossz sem történhet. Azt hittem, hogy sosem fogok felnőni, hogy sosem leszek nő, nagy mellekkel, amelyek himbálódznak járás közben, idomtalan lábakkal, egy nő, aki után megfordulnak a férfiak, ezekkel a cifraságokkal, fűzőkkel, melltartókkal, szájrúzzsal és mű szempillákkal, púderrel az arcomon. Meg akartam tartani a kemény-sudár testemet, hogy elbújhassak, hogy eltűnhessek. Azt akartam, hogy a gyerek tekintetem örökre megmaradjon, a csiszolt kő formájú homlok, a szemek, melyek nem révednek a semmibe, amelyek nem azt a látszatot keltik, mintha egy maszk mögül tekintenék a világra.”6
Le Clézio az elbeszéléseiben a mindentudó, az örök jelen levő narrátor szerepét tölti be, aki önhatalmúlag formálja a tér-idő intervallumait. A kedélyállapotot kifejező igeszerkezetei – mulattatom magam az éggel…, furcsa hangulatban vagyok…, az az érzésem…, a létérzetem…, ostoba hangulatomban…, álom és rémálom között… stb. – túlnyomórészt szoros kapcsolatban állnak a mozdulatlan dolgokkal, tárgyakkal, helyekkel – a tengerrel, a széllel, a felhőkkel, a hegyekkel –, amelyeket metaforikus jelentéstartalommal ruház fel az író.
Az utazás tárgyköre, Le Clézio novelláinak fő tematikája, egy tisztább, egyszerűbb, szabadabb élet visszatükrözését rejti el és tárja fel az értő olvasó előtt. Főszereplői szinte minden esetben eljutnak egy másfajta igazság felismeréséhez, és a konvencióktól mentes világ küszöbére érve felhagynak megrögzött, görcsös szokásaikkal – a beavatottak körébe lépnek. A narrátor minden történetben hőseire, illetve olvasóira bízza az egyetlen valós probléma kulcsát, az örök nyugtalanság titkát; a szereplőkkel együtt mi is önmagunk keresésére indulhatunk, és az utazás során identitásunkra, létünk értelmére lelhetünk. Gabynak, a korcs ausztrál-afrikai néger lánynak, az Esős évszakok című novella hősnőjének – „vagyon nélküli kreol lány, aki énekelve beszélt, és akinek olyan fekete volt a haja és a bőre olyan matt…”7 – keserű szavai is a „tévelygő ember” képét vetítik elénk, hiszen „milyen őrültség egy emberöltőnyi idő után keresni valakit!”8 A történet végén a „Vajon van-e nekem hazám?” kérdés az olvasót elvezeti az egyetlen ok-cél imperatívuszához, miszerint maga az utazás voltaképpen nem más, mint átjáró az evilági létből egy szabadabb, tisztább, egyenlőbb világba. Antagonisztikus igazságnak vélhető annak a felismerése is, hogy mi mindannyian csak parányi részei vagyunk az Univerzumnak, ugyanakkor a természet törvénye minden vándort tiszteletre és feltétlen engedelmességre kötelez.
A szerző további írásai
