Szűk Balázs
Akkumulációs és tompító technikák az agresszív mozgóképben
„A többség, a mindenkor manipulált tömegízlés rémuralma – leggyűlöletesebb neme a diktatúrának.” (J. S. Mill)
Az újabb etológiai szakirodalom az embert a legkevésbé agreszszív főemlősök közé sorolja, ezért nagy valószínűséggel nem azért figyelünk fokozottan a médiában ábrázolt erőszakra, mert a legagresszívabbak vagyunk az etnogenezis fináléjában, hanem épp ellenkezőleg: érzékenységünk okán aggaszt a globálisan növekvő és a társadalom minden szintjén egyaránt szorgoskodó agresszió.
Anderson és Bushman szerint „agresszív cselekedet minden olyan összetett viselkedésegyüttes, amely szándékosan és a károkozás közvetlen, kívánt céljával sért egy másik személyt, élőlényt vagy rongál tárgyat.” Az agresszió és erőszak mégsem teljesen azonosak: az agresszió a nem fizikai károkozás kategóriáját is magába foglalja, az erőszak említése elsősorban fizikai sértésre utal. Az állatvilágban megkülönböztetünk a terület védelméért, a dominanciáért és a szexuális partnerért folytatott agressziót, de nem tartozik ide, ha egy ragadozó megtámad egy táplálékként szolgáló, más fajba tartozó egyedet. Az emberi agresszió ennél összetettebb: vagy instrumentális (valamely kívánatos dolog megszerzésére irányul), vagy ellenséges-személyes (ártalomokozó, dominancia küzdelem, bosszú, egyéb okok), erősen történeti, kultúrafüggő viselkedésegyüttes. A főemlősöknél, így az embernél is, megtalálhatók az agresszió ősi agyi gócai (hipotalamusz), de mindig bonyolult és erős agykérgi szabályozás, pszichikai befolyásoltság alatt (emlékek, tapasztalatok, védelmi gerjesztettség, helyzetértelmezések cselekvéssorozatai, utánzó érzelmi minták, tanulásos modellkövetés, érdekszerű célorientáltság).
A pszichológiai agressziókutatás katarziselmélete szerint az erőszaknak az a szerepe, hogy kifejezésével, kiélésével megnyugvásban részesüljünk, semlegesítsük a frusztrációnk kiváltotta hatásokat, azaz eltompuljon, lefojtódjon a születő agresszió. Az újabb szakirodalom azonban egyértelműsíti, hogy a médiaagresszió olyan drive-ja (belső késztető erő) az egyénnek, amely erőszakos viselkedésre generáló tartós hatást hoz létre, akkumulálja a személyiségben rejlő feszültségeket (élménylicitálás, frusztrációtűrés-növelés, potenciális viselkedés), továbbá a veszéllyel járó viselkedésfajtákat is kiterjeszti (dohányzás, alkohol, drog, türelmetlenebb szexuális aktivitás). Az agresszió bármely jellegű „kiélése” nem vezet az agresszió-késztetés csökkenéséhez, hanem sok esetben éppen megerősödéshez, a látens agresszivitáshoz.
A médiaerőszakot tartósan fogyasztók személyiségbeli változásokon mennek keresztül: az agresszivitás felé torzul helyzet- és személyészlelésük, attitűdjeik, hiedelmeik és viselkedésük, de nem lesznek agresszívabbak, mint egyébként volnának, nem követnek el olyan erőszakos cselekedeteket, amelyeket egyébként nem követnének el. A médiaerőszak mindennapjaiban élő személyiségek közül azok a fogékonyabbak az agressziót közvetítő mozgóképekre, akik agresszívabban észlelnek másokat (agresszív attribúció); kultúrájuk, attitűdjeik tartósan agresszív környezetben kommunikálódnak; illetve agresszívan domináns és egyben azt pozitívan elfogadó mintákat követnek.
Az erőszakot bemutató műsorok kedveltsége fordítottan arányos az intelligenciával. A bűnözők többet és gyakorlatiasabban néznek bűnügyi és akciófilmeket, az enyhén értelmi fogyatékosok és nagyon fiatalok számára azonban a mozgóképi erőszak jóval nagyobb veszélyt jelent, mert rosszabb hatásfokú az információfeldolgozás, gyengébb az önkontroll, sérülékenyebbek az ideálképek, a nemi szerepek. A férfiak médiapreferenciáiban erőteljesebben jelen van a realitásélmény kedvelése, a kockáztató szenzoros élménykereső magatartás, az akciókra épülő narratíva, a kevés párbeszéd és érzelem. Tehát egyáltalán nem véletlen, hogy az erőszakos képekhez mélyebben vonzódnak, mint a nők, az életkor növekedésével is. De mára már ez a beállítódás is lazult a feminizálódás és a társas kapcsolatok szabadabb-szuverénebb értelmezése és elvárásai miatt.
Társadalomelméleti szemszögből a médiaerőszakot társadalmi-hatalmi szükséglet is generálja, labilis, erőszakos mitológiákra épülő zsánerekkel. Noam Chomsky szerint a jóléti állam társadalmi szerződés híján kolonizál, hiszen benne mindenki túlcivilizált, kritikátlan puszta fogyasztó. Az USA – a jóléti állam legfőbb modellje – olyan totalitárius demokrácia, amely legitimizálni akarja az erőszakközpontú államformát és kultúrát. Ezért a későmodern-neodekadens korban az ilyen totalitárius hatalom előszeretettel démonizálja a médiát, amely a társadalom deklarált, idealizált rendjét, értékrendszerét valósan fenyegeti (Cohen Stanley morális pánik elmélete). Fel sem vetődik a pánikkeltőkben az intézményi szabályozás (médiatörvények, etikai kódex, műsorszolgáltatási szabályzók, stúdiónormák, oktatás) és az önszabályozás civil önkontrolljának (recenzió-kritika, demokratikus nyilvánosság) lehetősége. Ez a fajta erőszak szinte semmiben nem különbözik a fizikai erőszaktól és kegyetlenségtől: a retorikus nagyítások mintha semmibe vennék a valós tényeket. Az ilyen média arrogáns: az akcióban lévő test (Thanatos) vágyakozó és szenvedő tematikáját (Eros) fordítja szembe a kereszténység verbális, szövegközpontú kanonizációjával. A humanista méltóság küzdelmének a helyére a nyers káosz lép, az ezredvégi tömegdekadencia, amely vulgáris eredetű mentalitásokat emel az elit szintjére. A neodekadens, félművelt aktivizmus sokat és gátlástalanul mer megvalósítani, de keveset tud elképzelni. Az élet zsarolja a szellemet, a cselekvés a fantáziát. Maga a cselekvés válik a valóság előli meneküléssé. A cselekvés öncél, tombolás, nem az alkotás igénye legitimálja. Ez az oka, hogy a hatvanas évek végétől az akciófilm elszakad a melodrámától, és a hetvenes évek végétől terrorfilmmé válik. Az ingerek erősségével egyre nő a hatások külsődlegessége, így a filmmesék a jelzésszerűségig egyszerűsödnek. A pánik ellenében a mozgóképi erőszak műfajai – a moralizáló-cinikus krimi műfaji modelljét alapul véve – mégiscsak sugallnak valami kettősséget: informálnak a jóról és védenek a rossztól, hisz egyszerre normaszegők és normaépítők, a bizonyosság elvesztői és keresői, a bűnben való megmerülés és a büntetésben való megnyugvás Hermészei.
A szerző további írásai
