Pomogáts Béla
A Nyugat és az Erdélyi Helikon
A Nyugat szellemi hatáskörzete, akárcsak indulása idején, természetesen messze túlterjedt azon a kulturális körön, amelyet a magyar főváros megjelölt, sőt, minthogy a folyóirat körül gyülekező mozgalom hatása megalapítását követve jó néhány esztendővel később érvényesült igazán, ez a szellemi hatás erősebb volt a húszas években, mint a korábbi évtizedben. Annak ellenére, hogy a folyóirat példányszáma erősen lecsökkent, és a magyar kultúra peremterületein jóval kevesebben jutottak hozzá, mint a trianoni országcsonkítás előtt. Aki a húszas évek magyar kisebbségi irodalmait vizsgálja, szinte mindenütt – Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken – a nyugatos irodalom tekintélyével és hatásával találkozik, ez a hatás felülmúlta a konzervatív irodalom és természetesen az avantgárd mozgalmak jelenlétét és befolyását.
A húszas évek elején megszülető erdélyi magyar irodalom képviselői közül többen is kapcsolatba kerültek a Nyugat mozgalmával még 1918 előtt. Kuncz Aladár a háború előtti Nyugat állandó munkatársa volt, Bartalis János és Endre Károly is ebben a körben lépett fel, s a Nyugat vonzásába került Áprily Lajos, Bárd Oszkár, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Molter Károly, Olosz Lajos, sőt Reményik Sándor is, midőn feladta a Végvári-versekben megjelenő indulatos sérelmi politikát, és az „örök értékek” védelme alapján hirdetett költői programot. A Helikon irodalma nem érzett sok rokonszenvet a magyarországi konzervativizmus iránt; a hivatalos irodalom nemzeti elfogultsága, revansvágyó irredentizmusa és unalmas epigonizmusa egyaránt idegenkedéssel töltötte el. A transzszilván ideológia liberalizmusa, türelmessége és európai tájékozódása a Nyugat irodalmában találta meg a maga elsőrendű szövetségesét. A Helikon nagyobb törések nélkül vállalhatta és követhette a Nyugat eszményeit, minthogy a húszas évek magyarországi erős jobbratolódása és az ennek megfelelő közhangulat Erdélyben nem tudott tömegeket mozgósítani, és az a kulturális fejlődés, amely a Nyugat-mozgalom és általában a modern magyar művelődés kialakulása nyomán országszerte megindult még a század első évtizedében, nagyjából töretlen maradt. Schöpflin Aladár találó szavakkal jellemezte az erdélyi magyar szellemi életet: „Ők elkerülték (…) az ellenforradalmat, tehát nem hat rájuk az a groteszk ellenforradalmi ideológia, mely a csonkamagyarországi elméket beködösíti, minden bajt a forradalom nyakába ró és mindenkit anatémával sújt, aki bármi erőltetve is, kapcsolatba hozható a forradalommal. Ezenfelül ők nehéz helyzetükben nem érhetik be néhány konvencionális formulával, ha a magyarság dolgaiban való tájékozódásról van szó, nekik mélyebbre kell nézniök s jobban meglátniok a dolgok komplikált voltát. S ők sokkal messzebb estek a háború előtti időktől, ezeknek az intézményei rájuk nézve nem érvényesek többé, s jobban megszabadultak az ezekből folyó hagyományos, de aktualitásukat vesztett eszmemaradékoktól, és így jobban felismerték annak szükségét, hogy a magyarságnak történelmi helyzetében új eszméket, új célkitűzéseket, új gondolkodási módszereket kell váltani. Mindez bizonyos fiatalságot és rugalmasságot ad gondolatuknak, s új fogalmak befogadására képessé teszi őket.”1
Az új eszmék, az új gondolkodás kezdetben nem is voltak igazán újak: az Erdélyi Helikon a Nyugat klasszikus humanista eszméit követte, természetesen alakítva, módosítva ezeket az eszméket a. kisebbségi helyzet követelményei szerint. A Helikon és a Nyugat között szorosak voltak a kapcsolatok, a helikonisták: Bartalis János, Berde Mária, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza és Tamási Áron rendszeresen szerepeltek a Nyugat, a „nyugatosok”: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Laczkó Géza, Schöpflin Aladár, Nagy Lajos és Révész Béla az Erdélyi Helikon hasábjain. A helikoni irodalom, különösen a húszas években, a művészi látás és módszer, valamint a stílus körében is a Nyugat nagy nemzedékének vívmányaihoz ragaszkodott. A modernebb irányzatok, így az avantgárd törekvései alig hatottak rá, csupán az expresszionista szabadversnek volt Szentimrei, Bartalis és Olosz költészetében némi szerepe. Makkai Sándor és Kuncz Aladár egyformán elutasították az avantgárd kísérleteket.2 Gaál Gábor a helikoni irodalom első kollektív bemutatkozása alkalmával tulajdonképpen helyesen állapította meg: „Az élet és irodalom nyugati hullámzásától szellemtörténetileg kissé el vannak maradva. A szabadvers köztük még csak verdesi szárnyát, különben a szimbolikus s az utána való realizmus a credo. (…) Így azután belső formavilágában és stíluselveiben ez a csoport általában nem haladja meg a Nyugat íróinak szellemtörténeti típusát. Még szorgos kutatás után se igen akad közöttük, akinek valamilyen értelemben nem befolyásolta volna szavát, formáját a Nyugat írói által felvert irodalmi hullámzás.”3
A világháborút követő társadalmi változások és a kisebbségi lét mostoha feltételei ennek ellenére némiképp módosították a „nyugatos” orientációt. A forradalmat és ellenforradalmat átélt Nyugat a húszas években, egészen az antifasiszta szellemi ellenállásban történő szerepvállalásáig, lényegében védekező helyzetben dolgozott, általában szakítva korábbi radikális eszméivel. A kultúra és a szellem fölényét hirdette, az „írástudók” függetlenségét védelmezte, elutasítva azt, hogy az irodalom közvetlenül avatkozzék be a társadalom küzdelmeibe. A kisebbségi lét feltételei között ez a magatartás nem lett volna célravezető. A helikoni irodalom konzervatív reformista vagy liberális ideológusainak: Makkai Sándornak és Kuncz Aladárnak is természetesen el kellett fogadnia azt, hogy a nemzetiségi irodalmat fokozott felelősség fűzi ahhoz a nyelvi közösséghez, amelyből ered, s erőteljesebben kell vállalnia a maga erkölcsi, közösségi feladatait. A helikonisták egy másik csoportja: Kós Károly, Szentimrei Jenő, Tompa László, Ligeti Ernő és Szántó György már határozottabban képviselték a művészi szolgálat és a közösségi felelősség gondolatát. A helikoni irodalom, akár a művészet morális felelősségét, akár közösségi feladatait tekintette vezérlő elvének, mindenképpen tárgyszerűbb ábrázolásra, közérthetőbb előadásra törekedett. A háború előtti Nyugat felfokozott személyiség-kultusza és szubjektivizmusa idegen volt tőle, azt az eszmei fordulatot követte, amelyet a „nyugatos” irodalom néhány nagy egyénisége: Babits és Móricz, valamint a „második nemzedék” kezdeményezett a vesztett háború és a bukott forradalom után. Erőteljesebben szólaltatta meg a kollektív érzéseket, nézeteket, és erőteljesebben képviselte a művészi realizmus szemléletét. „A Nyugat-generáció nagy egyéniség-problémái helyett – hangoztatta Kovács László, az Erdélyi Helikon szerkesztője – az erdélyi irodalom az egyéniségproblémákat is már hűvös kollektív hátterükkel hozta; a Nyugat-generáció egyéniség-forradalmáraival szemben az erdélyi írók és hőseik józan képviselők csupán.”4
A szerző további írásai
