Fábián Sándor
Tangenciák. Máté Imre, Ér-parti háznak fia
Mongolarcú fiú volt, amolyan genetikusan ősmagyar. Persze ha valaki törékeny alkatára nézett, bizonyára nem jut eszébe a nyugati kereszténység imákba szőtt mondása: „a magyarok nyilaitól ments meg minket, Istenem!” Visszafogott volt és szelíd, mozgáskoordinációja sehogy sem idézte fel a fürge ősök „lovanását”. Emóciók hatására beszéde botladozó lett, márpedig egy-egy új versének felolvasása – éppen a mély átélés miatt – mindig lámpalázassá tette. Négyszemközt is. Mindig elkértem szálkás-betűs kis kéziratát, hogy vizuálisan is megítélhessem a verset. Ő pedig mindig tiltakozott.
– Úgyse tudod kiolvasni! A versötletet pedig értetted, igaz?
– Tudom olvasni… esetleg itt segíts. Persze, hogy értem a versötletet. Tetszik. Csakhogy… Ha már jambikus sorokkal kezdtél, tedd jambikussá az egész verset.
Nem szerette az ilyen beszédet. Ellentmondott. Nyakán kidülledtek az erek, ádámcsutkája le-fel járt, gesztikulált.
– Hagyd a fenébe a formát! Nem érzed, hogy jól odamondtam a végén?
– Érzem, Imre… de ne nyakaskodj. Az odamondás megalapozásához itt egy jó rím kell! – böktem a papírra, amely általában egy füzetlap volt. – Figyelj csak, írjuk ide a fénytől mentes helyett azt, hogy sötét. Rácsattan a fentebbi sor ölét-jére. Egyetértesz?
Imre ilyenkor izzadni kezdett, nyakán kigombolta az ingét, morgott.
– A fenébe is, Sándor! H
eréled a sort!
– Hagyd így – visszakoztam –, végső soron te érzed… A mondanivaló a rímek sántikálása mellett is viszi a verset.
A sántikálás szót hallva rám meredt, majd visszavette a kéziratot. Ilyenkor én már biztos voltam benne, hogy átírja a sort. Sötét-tanácsomat juszt is elvetve.
Találkozásaink irodalmi része általában a fenti példa mintájára zajlott le. Egyébként az említett szavak csak példázzák közös (?) versformázásainkat, emlékezetem nem őriz megjelent költeményéhez kapcsolódó javításokat. Viszont (gondolom, kicsit nekem köszönhetően is) elkezdett stilisztikát tanulmányozni. Forgó táncban című, 1973-ban megjelent Forrás-kötete már ezt bizonyítja. Feltételezem, hogy a kötet szerkesztőjével, Csiki Lászlóval is voltak izzasztó vitái…
…Egészségi állapota. Ez volt együttléteink témájának második vonulata. Mindig tele volt testi panaszokkal. (A lelkieket nem közölte, velem nem.)
– Figyelj csak, Sanyi, a két tüdőm – gyömöszölte oldalait, idegesen ráncigálva önmagát. – Abroncsban vagyok!
– Fulladsz?
– Nem. Illetve néhanapján. Tudod, fáj a levegő… Megvizsgálsz azzal a fülhallgatóval? Ledobom az ingemet.
Megvizsgáltam, meghallgattam. Vézna mellkas, S-ben oldalra hajlott gerincoszlop, tiszta tüdőmezők, egészséges szív.
– Reumás vagy, Imre. Spondilózisod, gerinckopásod van. Meg szkoliózisod… Azaz nem egyenes a gerinced, balra homorú itt… és jobbra görbülő lentebb. Ne horkanj fel, csak biológiailag nem vagy egyenes gerincű! A szíved egészséges. Hogy nagyon ver? Hát azért, hogy élj!
– Ne vegyél villára, doktorom!… És az, hogy reggel mindig csuromvizesen ébredek?
– Te mondtad, hogy Érmihályfalván nitrátos a víz, borral pótoljátok. Italozásnak számít, hajnali izzadékonysággal járhat. Dőlj csak itt le, így ni, megtapintom a májadat!
Duzzadt májra számítottam, de szerencsére nem tapintottam.
– Imre, te titokban mégiscsak vizet iszol! A borral csak dicsekszel!
Nem vette a lapot, komolyan elgondolkozott.
– Tudod, anyám sok teát is megitat velem. Akkor felírsz valami kezelést a rossz gerincemre?… Csak tablettában!
Felírtam egy reumaellenes gyógyszert. És legközelebb rákérdeztem:
– Megvetted a gyógyszert? Szeded is? Becsületszavadra? Remek! Akkor már illik jobban lenned.
– Ég a gyomrom azoktól a bogyóktól… És ettől elfelejtem, hogy fáj a hátam!
– Milyen teával nyeled le?
– Fenét van kéznél mindig tea. Hiszen tudod, borral!
…Tán csak nem az én kezelésem ihlette Bálban című verse két sorát? „…Ne nyavalygass / gerinchajtó gyomorbajjal.”
