Fábián Sándor
Tangenciák. Hunyadi Mátyás: „Kirántottam a vers alól a papírt…”
Nem is túl régen még a Váradykon antológia egyik sokverses oszlopa, hogy aztán (kiszámítható?) biológiai eltűntével rádöbbentsen bennünket: magas, kiöltözetlenül is elegáns, gracilis alakja hiányzik Várad utcáiról.
Magamnak mondom, más nemigen várja el tőlem a kijelentést: kedveltem Hunyadi Mátyást. Annak ellenére, hogy két lakásomból kétszer voltam kénytelen kitessékelni, látogatását megrövidíteni…
Még a nyolcvanas évek második felében valamiképpen majd-egésznapos vendéggé vált akkori panellakásomban. Néhány új versét-verssorát megmutatni jött fel az ötödik emeletre. Hogy melyek voltak azok a versek? Nem emlékszem, csupán annyit tudok, hogy képiségük eredeti volt, szórendjük, megfogalmazásuk kimagaslóan korszerűn-túli. Ritmusbotlásokat, rímhibákat szemére vetni éppen ezért – számára bizonyára – szurkapiszkálásnak minősült volna. Így hát maradt a koccintásos gratuláció. Kisüsti pálinkával, éhgyomorra, vagyis olyan lelki-szellemi állapotban, amikor dicsérni könnyen ment (részemről), a lelkesítő szavakat pedig nem kellett álszerénykedéssel hárítani (részéről).
– Érzem, hogy a konyhából igen kellemes illatok szállingóznak ide a szobába – szólott oda otthoniasan (mit otthoniasan, háziurasan!) feleségemnek, Annának. – Meghívhatnátok asztalsarkos vendégnek.
Konyhaasztalsarkos vendég lett, mert a konyhában ebédeltünk. Nekipirosodva dicsért. Ételt és ételkészítő szépasszonyt. Merthogy bókokban nem volt hiány… A nevetős jó hangulatban én még kerítettem néhány üveg sört. Anna félrehívott.
– Ne itasd Matyit! Te se nagyon hörbölj (sic!), tudod, hogy az esti vonattal Szalontára mész, beteg családtagot vizsgálsz, injekciózol.
Mátyás barátunkat nemigen kellett itatni; sört maga bontott és önkiszolgálással ivott.
– Ezt az alacsony, fekete szivacsos fotelt Fux Pál nem is annyira ülésre, inkább szunyókálásra tervezte – jegyezte meg aztán ellazulva.
Ellazulását jellegzetes mozdulattal jelezte: két hosszú karját tarkója mögött összefonta és hátradőlt, elfeküdt az ülőhelyen.
– A bársonybevonat fekete, nem a szivacs! – szóltam rá vendégemre.
Láttam, eljött az ideje, hogy kávéra váltsunk. Ekkor Matyi megszólalt, csak úgy semleges-pimaszul:
– Hadd alhassak itt, Sándor! Te úgyis utazni készülsz…
Ezek után következett a hazatessékelés. Pszichológiai megalapozással.
– Itt a maradék fél liter cujka, harag ne legyen, hogy szólunk: készülődjél! – lépett fel erélyesen Anna. – Van itt nekem kit ellátnom, míg költőtársad szülővárosában csavarog. A kislányomat…
Végül is Matyi lelki békéje teljében, sértődés nélkül távozott.
Nem így rá hat-nyolc évre, amikor már egy hosszú-udvaros magánházban laktam. Cseppet sem mellékes tény, hogy Soltész József lakásától légvonalban alig háromszáz méternyire. Ugyanis együtt csengettek egy nyárvégi estén. Percek telhettek el, míg az utcaajtóig jutottam. Kukkantó híján is hamar rájöttem, hogy nem beteghez hívnak, merthogy – amint fordult a kulcs a zárban – Matyi már az utcáról jelezte jókedvét:
– A kommunista költőhöz vagy az orvoshoz jöttünk, Jóska? Két dehidratált felnőtt van itt, Sándor! Meg egy gyerek. Sürgősség!
– Ne kiabálj, Matyi, az utcán vagy… – nyitottam ajtót. – A diktatúra előtt bányaorvos voltam, hittem egy hangulatban…
Nem folytattam a magyarázkodást, láttam, hogy nincs kinek. Hunyadi Matyit jobbra-balra ingatta egy tokba tett írógép súlya. Erősen pityókos volt.
– Engedj már be! Neked adom… fél áron eladom neked az írógépemet. Erika, majdnem teljesen új. Keletnémet gyártmány, ezen lehet csak jó verseket írni… A munkásosztályhoz.
Tény, hogy fizikailag állítottam meg és kiszámított mozdulatokkal utcára tettem. Aztán Soltész Jóska után indultam, aki közben – karjában pár éves kisfiával – otthoniasan a hosszú ház hátsó traktusa felé vonult. Tudta, hogy ott a kis szoba, ahol már gyakorta iszogattunk együtt. Mint „szerkesztő kollégák” a Kelet–Nyugatnál. Védekezően emelte maga elé a gyereket.
– Ne emeld fel a hangod, megijed. Matyit nem szabad komolyan venni. Beszélgetni akart veled… Tudod, ahogyan mi szoktunk ketten… A kocsmára már nem volt pénzünk, ezért néztünk be hozzád.
Jóskával nem illett vitatkozni. Ha jól emlékszem, fél liter kölcsön vodkával távozott. Kisfia ekkor már lábain aprózott mellette. Utána néztem. Az utcavégen, hanyagul a falnak dőlve, Matyi várta. Írógépe a járda közepén, nehogy már a neves költő barát elsurranjon mellette.
(Később egy nyári délelőttön kibékültünk. Elnézést kért tőlem, én is tőle. Az Emke teraszán, hideg sör mellett. Jó közérzete támadt, mert búcsúzáskor még szarkasztikusan megjegyezte:
– Azért ne gondold, hogy az írógépet tényleg fél áron odaadom… Addig jártam volna hozzátok, amíg leiszom a másik felét! Megúsztad!)
