Kőrössi P. József
A Várad vendége Háy János. Az én kedvemet olvasod
Kőrössi P. József:Vámosmikolán születtél, ha jól tudom, 1960-ban.
Háy János: Jól tudod.
K. P. J.: Pedig ennek nem néztem utána, csak az emlékeimben keresgéltem. Paraszti környezetben nőttél fel, ami azért is fontos, mert szeretném, ha majd a beszélgetés abba az irányba menne, hogy te milyen sokat merítesz abból a világból, ahonnan kikerültél. Tudom, nem nagyon szeretsz beszélni erről az időszakról, de azért kérlek, beszélj erről a környezetről, családról, gyermekkorodról.
H. J.: Nem probléma erről beszélni. Való igaz, szeretem témaként ezt a paraszti világot favorizálni, bár apai részről ez nem teljesen igaz, hiszen apámék iparosok voltak. Bár mindkét csoport igen szegény volt, ez más társadalmi kategóriát jelentett. Tehát az apám lefelé házasodott azáltal, hogy parasztlányt vett el feleségül, s mivel nagyon rossz viszonyban volt az apjával, ezért anyai nagyszüleimhez költözött. Én ott nőttem fel, tehát erős impulzusokat ebből a közegből kaptam. Részben azért is éreztem magamat jobban ebben a paraszti környezetben, mert ott egy kicsit lazább volt az élet. Nálunk azzal kezdődött a nap, hogy hol a picsában van a kapám? kiabált valaki az udvaron. Mindenki hangosan beszélt, mert nagyok voltak a távolságok. Mintha egymással üvöltöztek volna, holott csak azt nem tudták, hová tették a kapát.
Apám nemcsak lefelé házasodott, hanem elhagyta az iparos közeget is – apai nagyapámnak bognárműhelye volt –, kocsis lett először, aztán téeszesítették a lovainkat meg a földünket, s utána apám is bekerült a szövetkezetbe, végül a vezetője lett. Ez az ő rövid története.
Tíz-tizenegy éves koromig ez a vidéki környezet abszolút paradicsom volt, egy teljesen kompakt világ, melyben jól tudtam, hogy ki kicsoda, kihez hogyan kell viszonyulni. Hihetetlenül szabadok voltunk. A szüleim, akik persze soha nem hallottak pszichológiáról, rendkívül liberálisan neveltek. Egyszer éjjel felébredtem arra, hogy levágták a lábamat. Nagyon sírtam. Ha elgondolom, hogy a fiam nyolcévesen azt mondja nekem, hogy álmában levágták a lábát, akkor elkezdek vitatkozni vele, hogy dehogy, ott van az, nyugi. Anyám meg azt kérdezte: nahát, tényleg levágták, biztos? Jó, akkor ma ne menj iskolába.
Nagyapám pedig, aki a legfontosabb volt az akkori életemből, anynyit mesélt a háborús évekről, hogy kisgyerekként valósággal átcsúsztam ebbe a negyvenöt előtti világba. Teljesen abban a kontextusban beszéltem, ha anyám kérdezett valamit, mondtam, most nem, nem, a fronton vagyok. Egyszer beszélgettünk a konyhában, ugye falun minden a konyhában zajlik, minden, ami fontos ott volt, s mesélek valamit, hogy tegnap a faluban merre voltam, s anyám csodálkozva néz rám: hát te nem a fronton voltál? Úgy szégyelltem, amikor szembesültem azzal, hogy ez az egész kamu.
Nagyon szervesen épült fel egy ilyen paraszti élet. Én például a szemétről először Budapesten hallottam, hogy az egyáltalán létezik. Minden felhasználódott, s minden visszapörgött ebbe a gazdaságba. Rendkívül ökonomikus volt. S azt, hogy én az anyám ágyában születtem, azt olyan avítt, konzervatív dolognak képzeltem. Valahogy azt gondoltam, hogy minden modern ember kórházban születik, tehát aki nem, mint én, az valahogy nagyon lemaradt. Mit ad Isten, eljön az idő, hogy az én emlékeim most abszolút topon vannak, az otthon születéstől az ökonomikus gazdaságig. Nem tettem semmit, mégis hirtelen korszerű lettem.
A másik dolog, ami fontos, hogy nagyon sokat dolgoztunk kisgyerek korunktól. Számomra ez nagyon fontos lecke volt, megtanultam dolgozni, megtanultam azt, hogy az embernek feladatai vannak. Van egy olyan 14 évem, ami azt nevelte belém, hogy ha bőgnek az állatok, akkor enni kell adni akkor is, ha szar kedved van. Mert az állat nem tolerálja. Minden pszichikai leépülésnek az az alapja, hogy fel tudsz-e állni vagy sem. Elkezded a napot vagy nem kezded el a napot. Amúgy nem vagyok egy pedáns ember, de ha munkáról van szó, nagyon ritkán fordul elő, hogy akár egy napot is késsek.
K. P. J.: Várad felé jövet elmeséltél egy történetet. Mikor édesapád megkérdezte, hogy akkor mi akarsz lenni, fiam. Hogy is történt ez?
H. J.: Gimnazista voltam, karácsonyi szünetre mentem haza Budapestről tizenhat-tizenhét évesen, s apám kérdésére azt válaszoltam, hogy filozófus szeretnék lenni. A kamránk nyári konyhaként működött, persze most tél volt, szóval apám egy mozdulattal bependerített oda, hogy gondolkodjak ezen a bölcs döntésen.
K. P. J.: Azért egy kicsit filozófus is lettél.
H. J.: Az életnek, illetve az írásnak és mindenfajta művészetnek az előfeltétele a gondolkodás, az, hogy képes legyél magadról, a magad és a világ viszonyáról, a magad és a mások viszonyáról gondolkodni.
K. P. J.: Azért annak volt egy oka, hogy miért zárt be téged a kamrába, nem?
A szerző további írásai
