Kenny McBride
A művész szabad – Ütő Gusztáv művészetéről
1958-ban született Sepsiszentgyörgyön, Erdélyben. Ez többek közt azt jelenti, hogy életének több mint 30 éve a kommunizmus ideológiai árnyékában telt el. Ütő Gusztáv a hetvenes évek elején induló karrierje legelejétől, válaszul a súlyos korlátozásokra, a perfomansz és az akcióművészet eszközeivel nyilvánította ki az Én szabadságát. Ennek megfelelően néhány társával együtt spontán akciókat kezdeményezett, amelyekre rendszerint a város határain kívül került sor. A heppeningeket a titkosrendőrség figyelmét kijátszva szervezték, ám egy olyan országban, ahol a becslések szerint minden ötödik állampolgár besúgó volt, ez csaknem lehetetlen vállalkozásnak minősült. 1990-ben, egy évvel a forradalom – pontosabban szólva „államcsíny” – után, amely véget vetett Ceauşescu sztálinista rezsimjének (1965–1989), a korábbi rendszertelen akciók talaján megszületett egy legitim nemzetközi performanszfesztivál, amelyet a Szent Anna-tónál rendeztek meg minden évben. A mozgalom legfőbb célja a külvilággal való régóta óhajtott dialógus megteremtése volt, kitörni a korábbi rendszer kényszerű korlátai közül.
Ütőt eddigi teljesítménye hazája egyik kiemelkedő művészévé avatja, a nemzetközi színtéren pedig Erdély képviselőjeként ismeretes.
Ceauşescu Romániájában nem létezett olyan fórum, amelyet az individualista eszmények vagy az emberi vállalkozó szellem és merészség megnyilvánulásának szenteltek volna. A totalitárius rendszer egyetlen, rendkívül korlátozott létformát kínált, amelynek társadalmi alapjául egy súlyos visszaélésekkel terhelt munkaerő-gazdaság és a munkaerő utánpótlását biztosító szigorú népességpolitika szolgált. (…)
Ezekben az időkben a művészekre egyetlen feladatot róttak: a gazdaságpolitika sikertörténetének és a dolgozó nép boldogságának szocialista-realista stílusú ábrázolását. Nagyon kevesen vállalkoztak arra, hogy elutasítsák ezt az előírást és az illegalitás peremén lavírozva szembeszegüljenek a hatalommal, kinyilvánítva ezzel a szellem művészetet és életet átható szabadságát. Ezek az akciók – mint az Én újramaterializálása – az alkotó számára voltaképpen az önazonosság folyamatos megerősítését jelentették. Legtöbb esetben, tekintve, hogy az egyén fizikai szabadsága konkrét veszélyben forgott, csupán egy kamera vagy egy-két megbízható barát lehetett tanúja az akciónak. Ütő így mesél erről: „Végrehajtottam az akciót, és futottam haza, hogy előhívjam a filmet, megtekintsem az eredményt, és örüljek annak, hogy nem kaptak el. Ezután gyorsan eldugtam a tekercset egy biztos helyre, remélve, hogy egy napon majd megmutathatom valakinek.”
Felvetődik a kérdés: mi az, ami ráveszi az egyént, hogy ebben az intoleráns és szélsőséges környezetben alkosson? Miért dönt úgy egy művész, hogy nem menekül el ebből a nyilvánvalóan áldatlan és veszélyes helyzetből, miközben társai már régen elhagyták az országot vagy behódoltak az államapparátusnak? És miből fakad az a szellemi erő, ami ehhez a vállalkozáshoz szükséges? „A művész szabad” – vallja Ütő.
Az önvédelem eme elnyomás-ihlette jelmondata volt az egyetlen, amire támaszkodhatott, hogy túlélje a mindennapokat. Az energia forrása azonban a vita maga is lehet: azzal a világgal való perlekedés, amelyet nem az intellektualizmus vezérel; mindennemű erőszakszervezet megkérdőjelezése, minden olyan veszélyes ideológia és utópia elvetése, amely embertelen rendszert vezet be, és amely a törvényeit a terror és trauma fegyvereivel tartja fenn. A performansz, az akcióművészet és rokonai természetüknél fogva függnek a dialógusra épülő interakciótól, túl azon, hogy az esemény milyen tér és idő tengelyében valósul meg. A műalkotás értelmének megtervezésekor a dialógus központi szerepet játszik: a művész által végrehajtott, megválaszolható tett-manifesztumnak mindig van címzettje is. Mihail Bahtyin (1895–1975) orosz filozófus így ír a megválaszolhatóságról: „Szakadatlanul párbeszédet folytatok a világgal, amelyben élek; csak így tudom értelemmel és értékkel megtölteni saját életemet. Ezen túlmenően: válaszaimnak mindig lesz »címzettje« is. Kötelességem válaszolni.”
Ebben az összefüggésben tehát a személyiség az a (véd)jegy, amely a tapasztalás, tett és gondolkodás valamennyi folyamatában meghatározza az Én aktuális cselekedeteit, és amely által értelmet nyer az a kijelentés: „egyedi vagyok”. Másképpen szólva: a performanszt végrehajtó művész arra törekszik, hogy sajátságosan és dialóguson keresztül értelmezze az általa egyediként megtapasztalt valóságot, időt, tért, történelmet. Így történhet meg, hogy élet és művészet egybeforr a folyamatos „keletkezésben”; hogy nem szétválasztható fogalmak, hanem a létezés egyedi kalandjának szerves alkotóelemei. A performanszokról készült dokumentációt ezért is kezelhetjük úgy, mint egy olyan világ bizonyítékait, amelynek részesei vagyunk, de amelyet közvetlenül nem tapasztaltunk meg, így a műalkotás értelmének megfejtésekor nem a közvetlen élményre hagyatkozunk, hanem informatív olvasatban kíséreljük meg a jelentés „locus”-ának behatárolását, egy egyedi élettapasztalat, illetve ennek művészi terméke és dokumentációja dinamikus viszonylatában.
A szerző további írásai
