Claudiu Komartin
Irén
Emlékeimben él egy téglaház
és egy hosszú ösvény, amely egy sötét udvar felé lejt,
augusztusban itt térdig nő a le nem kaszált fű.
Ott látom újra Irén testét,
bogáncsok, rovarok, puszpángok közé zuhanva
és a mellei morajlásának ritmusával elcsendesedő világot,
a teljes öntudatlanságig.
Elragadtatva mosolyog.
felidézem vékony bokáját (picit felsértette a szandál pántja)
és fehér, szinte éneklő combját,
amely libabőrös lett a váratlanul felkelő széltől.
eltelt szinte két év.
újra nyár van, túláradó évszak,
amely legegyszerűbb mozdulataimat is irányítja
teste időközben kitelt,
haját hosszabban hordja (mondják nekem)
és indulatom, hát igen, indulatom megszelídült,
annyi dologtól és beszédtől letisztulva
magányos és udvarias ember vagyok,
aki egyre gyakrabban gondol
egy téglaházra,
és egy hosszú ösvényre
amely egy sötét és hideg helyre ereszkedik,
ahonnan nincs visszaút.
Balázs F. Attila fordítása
